24. rész

 BaekHyun szemszöge

Istenem vedd már fel!- mondogattam végig magamban, amíg idegesen járkáltam fel-le a kórház folyosóján.

            - Hol van? –fordult felém Suho.

            - Ötször hívtam, de nem veszi fel. –ráztam a fejemet, miközben sietősen írtam az üzenetet.

            „Hívj fel, nagyon fontos!”

Fújtattam párat, majd végre megcsörrent a fekete készülék a kezemben, amit egy pillanat alatt emeltem a fülemhez és már beszéltem is bele.

            - Miért nem vetted fel, ha láttad, hogy egyfolytában téged kereslek? –kértem számon.

            - Meg mondtam, hogy ne hívogass!

            - Nem gondoltad, hogy esetleg valami komoly történt?

            - Miről be…

            - Kai kórházban van- vágtam közbe- Mind itt vagyunk, de szerintünk kellenél neki.

            - Micsoda? Úristen, máris megyek. –hallottam az aggodalmat és a pánikot a hangjában, majd gyorsan kinyomta. Nagyot sóhajtva ültem le ChanYeol mellé. El sem hiszem, hogy ki volt erre képes. Még szerencse, hogy időben rátaláltunk elveszett társunkra.

            „- Mit mondott a telefonba? –kérdezte idegesen Suho, miközben szaladtunk ki a moziból.

            - Semmit. Egy fájdalmas hangot hallottam és ennyi. –válaszolta magas, göndör hajú társam. Azonnal a keresésére indultunk, de nehéz volt. Bejártuk az egész parkot, a klub körül, az egyetemi helyeket, de sehol senki. Visszamentünk a lakásunkhoz, hátha megtalálnánk vagy ott lenne, de tévedtünk. Az utcákon senki, vak sötét, hideg őszi este.

            - Hívd megint! Hátha meghalljuk a telefonja hangját. –utasította Suho, amit ChanYeol azonnal teljesített. Levegőt visszatartva hallgatóztunk, miközben halkan tettünk pár lépést különböző irányokba.

            - Semmit nem hallok. –mondta kétségbeesetten KyungSoo.

            - Várjatok! Hallok valamit. –intett csendre minket Sehun, majd elindult az egyik irányba. Mind követtük, és ahogyan haladtunk, úgy erősödött a zaj. Elértünk egy kereszteződéshez és pásztázni kezdtük az utcákat a sötétben.

            - Ott van! –kiáltotta el magát a legfiatalabbik tag, majd mind rohanni kezdtünk a mozdulatlan test felé.

            - Úristen Kai, hallasz minket? –ütögettük lágyan az arcát, de semmi. Szörnyen nézett ki. Több helyen vérzett, néhol felszakadt a bőre és nem volt magánál. Megnéztük és még épphogy volt pulzusa.

            - Jó estét, azonnal küldjenek egy mentőt a Szedzsong központ előtti térre! A barátom megsérült és nincs magánál. –hadartam a telefonba.

Tíz perc múlva már meg is érkeztek és elvitték a kórházba, ahova mind követtük. Ott bevitték valamilyen terembe, amíg mi a folyosón várakoztunk.

            - Hívjátok fel Lient! Tudnia kell, hogy mi történt. –mondta Suho.

            - Próbálom, de nem veszi fel. –sóhajtottam, miközben újra és újra tárcsáztam a számát.”

            - Hol van Kai? Mi történt? –érkezett meg Lien ijedt arckifejezéssel.

            - Megtámadták az utcán, mi találtunk rá. Nem volt magánál, de több mindent nem tudunk, amíg az orvosok meg nem vizsgálják. –avatta be Suho, mire erőtlenül ült le az egyik székre és bámult könnyes szemekkel a padlóra.

            - Istenem. –suttogta maga elé.

            - Jól lesz. –simogattam meg a hátát biztatóan, mire rám emelte tekintetét. Már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de ekkor egy orvos lépett elénk.

            - Önök a hozzátartozók?

            - Igen, hogy van? –pattantunk fel azonnal és kíváncsian néztünk a fehér ruhás emberre.

            - Eltört pár bordája, több helyen van zúzódása, de szerencsére ennél nagyobb baja nem lett. Ha felébred megtudjuk, mennyire emlékszik, az is lehet, hogy agyrázkódása van.

            - Bemehetünk hozzá? –kérdezte halkan az egyetlen lány tag.

            - Persze, de még alszik. Meg kell várni még felébred. –mondta, majd elment. Azonnal elindultunk a szobája felé, majd halkan benyitottunk. Egy fehér ágyban feküdt, több helyen leragasztva a bőre. A sok vért lemosták róla, így jobban lehetett látni a sérüléseket az arcán.

            - Istenem szegény. –suttogta Lien, ahogyan őt nézte.

            - Ki tehette ezt és miért? –tette fel a kérdést ChanYeol, amit mindenki tudni szeretett volna. Leültünk a székekre és csak vártunk, hogy felébredjen. Az eltelt órák alatt páran elaludtak és ahogyan észrevettem Lien is megszunnyadt mellettem. Óvatosan fejét a vállamra hajtottam, majd én is lecsuktam pilláimat. Egyből megcsapott finom illata, ami annyira hiányzott nekem.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de mikor újra kinyitottam szemhéjamat, már világos volt. Lassan mindenki ébredezni kezdett, majd lepillantottam a vállamon nyugvó szépségre.

Pár perc múlva ő is mocorogni kezdett, majd fáradt szemeivel nézett fel rám. Láttam valami ijedtséget a szemében a közelségemtől, mire azonnal elhúzódott és kíváncsian nézett körül a teremben.

            - Még nem ébredt fel, csak mi aludtunk el egy kicsit. –válaszoltam a kimondatlan kérdésére. Bólintott egy aprót, majd Kai felé nézett.

Úgy egy fél óra múlva meghallottuk sérült barátunk nyöszörgését, így mind az ágya mellé gyűltünk.

            - Kai hallasz minket? –szólította meg halkan Lien, mire kinyitotta a szemeit. Egy darabig csak nézett ránk, míg sűrűn pislogott, hogy megszokja a fényt.

            - Hol vagyok? –kérdezte olyan halk, rekedt hangon, hogy alig lehetett hallani.

            - Kórházban. Tegnap baleseted volt, hogy érzed magad? –folytatta Suho.

            - Jól csak fáj az oldalam.

            - Pár bordád eltört. Mennyire emlékszel a dolgokra? Tudod, ki tette ezt veled?

            - Épp jöttem haza, mikor ketten rám támadtak és megvertek. –emlékezett vissza.

            - Kik vertek meg? –kérdezte ChanYeol. Nem válaszolt csak szomorúan Lienre nézett. Senki nem értette mi folyik itt, az említett viszont ledöbbenve hátrált egy lépést.

            - Nem. –rázta a fejét. Kai épp mondani akart volna valamit, de Lien kirohant a teremből. Mind értetlenül néztünk egymásra, majd a sérültre.

            - Mi volt ez? –tette fel a kérdést Suho.

            - Lay és Tao tette. –mondta halkan Kai és meredten nézte Lien helyét. Mindenkinek az álla hatalmasat koppant a padlón, sokaknak düh csillant meg szemeiben. Azonnal Lien után mentem, de nem találtam az épületben. Kirohantam az utcára, ahol megláttam az egyik padon a térdeire hajolva. Sírt.

Gyorsan odasiettem és kezemet a hátára tettem. Nem reagált semmit, így leültem mellé és átöleltem.

            - Ez nem lehet igaz. Hogy lehetnek ilyenek? –nézett fel rám könnyes szemekkel.

            - Shh, minden rendben lesz. –húztam magamhoz. Arcát nyakamba temette, én pedig úgy öleltem amennyire csak tudtam. Lágyan simogattam a hátát és próbáltam megnyugtatni.

Aznap már haza is vihettük Kait, csak még pihennie kell egy darabig. Nagy nehezen lenyugodott Lien és meggyőztem, hogy jöjjön hozzánk. Nem akartam amúgy sem a két érintettel találkozni, így belement.

            - Hogy van? –kérdeztem a többieket, mikor beértünk a nappaliba.

            - Jobban. Bevittük a szobájába, most próbál pihenni. –ült le a kanapéra Sehun KyungSoo mellé.

            - Bemehetek hozzá? –kérdezte tőlem Lien.

            - Persze. –bólintottam, mire lassú léptekkel elindult a megfelelő szoba irányába. Követtem őt és megálltam az ajtó mellett, hogy hallhassam őket.

            - Annyira sajnálom Kai. –hallottam meg Lien lágy hangját.

            - Ne kérj bocsánatot, nem te tehetsz róla. –válaszolta Kai rekedt hangján.

            - De igen, miattam van, de ha megtudod, akkor soha többé nem akarsz majd látni.

            - Miről beszélsz? –ekkor mentem be és szóltam közbe a beszélgetésbe.

            - Nem csak Lien hibája, az enyém is. –mindketten felém kapták a fejüket. Kai szemében értetlenséget, míg Lien tekintetében félelmet láttam.

            - Valamit el kell mondanom.