18. rész

BaekHyun szemszöge

Először az agyam fel sem akarta fogni, hogy mit mondott. Kedvellek. Kedvellek. Csak ez az egy rövid szócska csengett a fülemben. Ez a rövid szócska, amit hetek óta várok. Ez a rövid szócska, amitől szárnyalni tudnék. Ez a rövid szócska, ami elindított egy kis híd felépítését közöttünk, ami egyre jobban összeköt minket.

            - Én is téged. –leheltem boldogan, majd újra táncra hívtam nyelvét. Egy darabig hagyta is, de aztán hirtelen távolodott el. Aki most látna minket, az nagyot nézne, mivel egy terem közepén fekszünk egymáson, de ettől csak még érzékibb a helyzet.

            - De ebből sosem lehet semmi. –vált szomorúvá az arca.

            - Dehogynem, csak akarnunk kell. És tudom, hogy te is akarod Lien.

            - Igen, de nem szabad. Ezt sosem fogod megérteni és én sajnálom, de ne folytassuk. –kelt ki alólam és sietősen elrohant. Ültem ledöbbenve, majd mikor újra észhez tértem, felpattantam és utána futottam, de sehol sem találtam. Kirohantam az utcára, ahol már szürkület volt, de semmi. Biztosan elfutott valamerre, ahol már nem találom meg.

Ez egy rossz rémálom. Ilyen érzéki, tüzes nyelvcsata után, bevallja, hogy kedvel, érez irántam valamit, majd elrohan, hogy ezt nem folytathatjuk. De miért? Én akarom. És mit ért az alatt, hogy sosem fogom megérteni? Tudom, hogy sok dolog kötelezi, de ne más mondja meg neki, hogy kihez húzza a szíve. Azt várhatják, hogy leállok. Nem hagyom elveszni.

Lien szemszöge

Az egyik közeli folyosóra mentem, ahol nem láthat meg. Hallottam, ahogyan kirohan a folyosóra, majd tovább az utcára. Lecsúsztam a fal mentén és hagytam, ahogyan könnyeim potyogni kezdenek a hideg csempére.

Boldog voltam. Abban a pár percben, amíg vele lehettem, boldog voltam. Jól esett az érintése, a közelsége, a nyugodtsága, a szeretete. De ez csak egy álom. Ami sajnos nem fog valóra válni. Nem kockáztathatom meg, hogy vele legyek, miközben háborút szítanék a családomban.  

Vártam még egy kicsit, hogy a könnyeim is felszáradjanak és hogy véletlenül se fussak össze kint vele. Mikor már kiértem az utcára, teljesen sötét volt. Csak ezt nem szerettem az őszben; hogy ilyen hamar sötét lesz. Szorosan összefontam magam előtt karjaimat és kedvtelenül indultam el arra a helyre, ahol ez a boldog álom sosem teljesülhet.

            - Hol voltál? –kérdezte teli szájjal a bátyám, mikor beértem a konyhába.

            - Volt egy kis dolgom a suliban. –mondtam monoton hangon. Mielőtt tovább kérdezgethetett volna, betámadtam a fürdőszobát. Miután ott végeztem, egy szó nélkül tértem be az én kis birodalmamba, de meglepetésemre már volt ott valaki.

            - Szia. –köszönt halkan. Semmit nem szóltam csak bámultam barna szemeibe- Ne haragudj a múltkori miatt. Nem tudom mi ütött belém. Csak kicsit rosszul esett, hogy ennyiszer visszautasítasz, mintha nem akarnál már velem lenni. –ejtett el egy halvány mosolyt. Ha tudná, hogy ez mennyire így van; gondoltam magamban.

            - Csak valahogy most nekem nincs kedvem az ilyenekhez. –ültem le az ágyamra.

            - Történt valami? Bántottak? –huppant le gyorsan mellém.

            - Dehogyis, csak mostanában túlságosan érzékeny vagyok és nem akarok ezzel foglalkozni. –próbáltam valamit kitalálni, de láthatólag ez bejött.

            - Várok egy kicsit, jó? –ölelt át, mire bólintottam egy aprót. Aznap este nálam aludt és szorosan ölelt hátulról. Szerencse, hogy így nem látta az arcomat.

Három kemény, szomorú nap telt el. Ma végre találkoztam Kaijal, aminek most még jobban megörültem, mint máskor. A folyópartra mentünk, ott pedig egymás mellett feküdtünk a fűben és bámultuk az eget.

            - Olyan csendben vagy, mi történt? –nézett rám furán, mire megvontam a vállamat.

            - Semmi különös. –motyogtam, de nem néztem rá. Nem akartam, hogy bármit is leolvasson az arcomról.

            - Lien, bárkit át tudsz verni, csak engem nem. Eléggé ismerlek már, hogy tudjam, mikor van valami baj. Ki vele? Tao? Vagy Lay? –könyökölt fel, így kénytelen voltam rá vezetni a tekintetemet.

            - Kai, nincs semmi, csak egyszerűen kedvtelen vagyok mostanában. Hidd el, elmondanám, ha lenne valami. –mondtam minél meggyőzőbben, és láthatólag el is hitte.

Rosszul esik, hogy hazudnom kell, pont neki. Ő a legjobb barátom, nagyon közel áll hozzám és nem akarom ezt tenni, de csak rontanék vele, ha megtudná, hogy miket műveltünk BaekHyunnal.

            - Fura, mostanában BaekHyun is tök komor. Azt mondja nehéz az egyetem, de szerintem történt valami, amiről nem beszél. –mesélte, mire a tüdőmbe szorult a levegő. Megfeszült testtel hallgattam végig, de mikor kimondta a nevét, hirtelen óriási fájdalom nyílalt bele a szívembe.

            - Érdekes. –nyögtem ki erőtlenül.

            - Lassan mennünk kéne. Még készülnöm kell egy előadásra. –állt fel, majd engem is felhúzott. Megbeszéltük, hogy hamarosan találkozunk, majd mindketten hazamentünk.

Egy hete találkoztunk utoljára a legjobb barátommal. Mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk és így nehéz. Nekem rohamosan közeledik a selejtező, így van, hogy estig a suliban ragadok.

Az egyetlen jó dolog benne, hogy így jó ürügyem van Lay ellen. Lehet undorító, amit művelek, de egyszerűen képtelen vagyok bármilyen szexuális kapcsolatot létesíteni vele.

Ma este is éppen ezen vesztünk össze.

            - Lassan egy hónapja ilyen vagy Lien. Mi történt? És ne mondd, hogy semmi, mert nem vagyok hülye! –emelte fel a hangját, mikor egyedül voltunk a házban.

            - Nem tudom, egyszerűen nem megy. Ha ennyire ki vagy éhezve, akkor inkább menj el! –mondtam határozottan, bár lehet kicsit túl erősre sikeredett, de nem bántam meg.

            - Jobb lenne, ha eldöntenéd, mit akarsz, mert nagyon unom már ezt. –viharzott ki és egy hatalmas ajtócsapódással adta tudatomra, hogy távozott.

Ahogy elment, úgy telepedett csend a lakásra. Ordított a magány és a keserűség. Elővettem a telefonomat és kikerestem egy számot, de nem bírtam megnyomni a kis zöld gombot a kijelzőn. Erőtlenül a szőnyegre dobtam és leültem a földre az ágynak nekidőlve.

Pár nap múlva a fiúk rábeszéltek, hogy menjek el velük inni az egyik bárba. Semmi kedvem nem volt hozzá főleg, hogy még mindig nem beszélünk Layjel, de végül belementem.

Egy fekete, nagyon szűk farmert vettem fel, egy szintén szűk világos felsővel, amire végül egy sötétkék kis kabátka jött.

Igazából nem is volt olyan rossz az este, azt leszámítva, hogy semmilyen kapcsolat sem volt köztem és Lay között. Egy darabig ez működött is, de mikor elmentem a bárhoz, összetalálkoztunk.

            - Szerinted ez normális? –szólalt meg mély hangon, mire értetlenül néztem rá.

            - Miért itt akarod megbeszélni?

            - Mert sosem jutunk el sehova. Lien szeretsz még? –nézett mélyen a szemembe és próbált kiolvasni valamit, de semmit nem tudott.

            - Igen. –válaszoltam határozottan- És te? –kérdeztem vissza.

            - Nem hiszem, hogy én lennék az ingatag, kettőnk között. –rántotta meg a vállát.

            - Mi van? Ezt te sem gondolod komolyan? Persze, hogy szeretlek, csak nem kívánom a szexet és te egyből ezt más dolgokra is kivetíted.

            - Most én vagyok a hibás?

            - Egyikőnk sem az. –tártam szét kezeimet hitetlenkedve.

            - Örülök, ha te így látod. –vetette oda, majd faképnél hagyott, megint. Tátott szájjal néztem, ahogyan visszamegy az asztalunkhoz, én viszont nem voltam rá képes. Nem voltam, mert se az eszem, se a szívem sem akarta ezt. Összetalálkozott a tekintetem Luhanéval, aki aggódva pillantott rám és tátogott el egy „Jól vagy?”-ot. Nem reagáltam rá, csak néztem gyönyörű nagy szemeibe. Mintha nem is én irányítottam volna a testemet vagy a cselekedeteimet, de hirtelen felpattantam és elindultam kifelé a bárból. Semmi sem érdekelt csak az, hogy minél messzebb jussak tőlük. Hallottam, ahogyan Lu utánam jön, de addigra én már messze voltam, ő pedig nem látott meg a sötétben.

Nem tudtam merre menjek, vagyis de, igenis tudtam. Határozott léptekkel haladtam a célom felé. Nem tudom, hogy a labilis idegállapotom vagy Lay mondatai, de már nem bírtam tovább.

Vagy fél órája gyalogoltam a hidegben és a sötétben, de nem tántorodtam meg.

Egyre türelmetlenebb lettem, ahogy közeledtem a bizonyos ház felé. Beléptem a hatalmas üvegajtón és a lépcsők felé vettem az irányt. Pontosan tudtam melyik emelet, melyik ajtó kell nekem. Remegő kezekkel nyomtam meg szürke gombocskát a falon. A testem vacogását felírhattam az időjárásnak vagy esetleg a türelmetlenségemnek, ami szétáradt bennem. Csak remélni tudtam, hogy ő nyit nekem ajtót, de úgy látszik az égiek meghallottak. Kikerekedett szemekkel lépett ki a folyosóra.

            - Lien? –lehelte, de nem tudtam eldönteni, hogy meglepődöttség volt hangjában vagy esetleg boldogság. Se szó, se beszéd; azonnal ajkaira nyomtam az enyémet. Kissé hátrahőkölt és éreztem, ahogyan ledermed, de pár pillanat múlva már készségesen viszonozta a heves cselekedetemet. Kezei felkúsztak a derekamra és erősen magához húzott, míg kezeimmel nyakát öleltem át. Boldogan és pajkosan játszottunk egymás nyelvével, nem törődve semmivel. Annyira hiányzott már nekem az érintése, hogy ilyen közel érezhettem magamhoz. Mélyen világosbarna hajába túrtam és próbáltunk minden távolságot megszüntetni magunk között.

            - V-váhrj, mih történt? –lihegett közel az arcomhoz.

            - Nem tudom, de nem bírtam tovább. –hajtottam le szégyenlősen a fejemet.

            - Én sem. Nem érdekel a barátod, de nem engedem, hogy többet elmenj. Kedvellek Lien, nagyon is. –nyomott egy puszit az arcomra.

            - Én is téged BaekHyun. –bújtam bele ölelő karjaiba.