12. rész

BaekHyun szemszöge

Kikértünk kettő hűsítő mentás limonádét, majd mosolyogva kémleltem az arcát, amíg vártunk az italunkra.

            - Miért nézel ennyire? –kérdezte meg végül.

            - Mert nagyon szép vagy. –válaszoltam egyszerűen, mire kissé elpirult.

            - BaekHyun… -kezdte, de közbeszóltam.

            - Tudom, barátod van. Mit szeretsz benne? Jobbat érdemelnél.

            - Kit? Téged? –nevetett cinikusan- Amúgy nem is ismered. Ne mondj róla rosszakat úgy, hogy egyszer láttad eddig!

            - Hallottam róla, ami nekem elég volt. Komolyan Lien, szép vagy, tehetséges, miért nem választasz egy kedvesebb, neked valóbb fiút. –néztem mélyen a szemébe.

            - Te mit képzelsz magadról? Kioktatsz, hogy kivel járjak és szidod a barátomat, akit szeretek. –akadt ki.

            - Ne haragudj, nem akartam bunkónak tűnni, csak nem értem, miért van egy ilyen csodálatos lány együtt, egy olyannal.

            - Semmi közöd hozzá, ez nem a te dolgod. Most pedig, szia. –állt fel, de még időben kaptam a keze után.

            - Kérlek, ne menj! Ne haragudj, csak maradj!

Egy darabig szemeztünk egymással, majd visszaült a székére. Szépen beszélgettünk, amíg elfogyasztottuk a limonádénkat. Olyan jó a személysége, csodálatos ez a lány.

Lien szemszöge

Teljesen elvesztem gyönyörű, csoki barna szemeiben. Semmit nem vettem észre, ami körülöttem történik, csak rá tudtam koncentrálni. Fejezd be Lien, szedd össze magadat! Vettem egy nagy levegőt és helyet foglaltam a fehér széken. 

Miután végeztünk felajánlotta, hogy elkísér egy darabig. Végig beszélgetve sétáltunk egymás mellett, nem voltak kínos csendek. Örültem, hogy közelebbről megismerhettem a személységét. Nagyon kedves, őszinte emberre találtam rá benne, ami tetszett. Búcsúzkodni kezdtünk a házunktól kétutcányira. Jobb is, ha nem jön arra, nehogy meglássanak. Volt egy dolog, ami teljesen elvarázsolt benne, az pedig a mosolya. Életemben nem láttam ilyen szép mosolyt. Már éppen indultam volna, mikor hirtelen megölelt. Teljesen ledermedten, nem is viszonoztam. Eltolt egy kicsit magától, majd mosolyogva integetett.

Olyan gyorsan jöttem el onnan, ahogyan csak tudtam. Nem tudtam hova tenni ezt a délutánt. Csakúgy elvitt egy kávézóba, megölelt és olyan közvetlen volt, meg kedves. Mégis miért? Jó, lehet kedvel, de én Layt szeretem. Nem kell más férfi.

Fent Tao el volt foglalva a dolgával, a többiek a másik lakásban tartózkodtak, így elmentem a szobámba átöltözni. Levettem az edzős ruhámat és fehérneműben keresgéltem a szekrényemben. Hirtelen megéreztem két kezet a csípőmön és egy forró ajkat a vállamon. Ugrottam egyet, majd megfordultam és megláttam Layt.

            - Megijesztettél. –lihegtem.

            - Nem volt szándékos. Hol voltál ilyen sokáig?

           - K-kicsit sétáltam futás után, egy kis levezetés. –fordultam meg gyorsan és kezdtem el pakolgatni a ruháimat, nehogy lássa rajtam, hogy hazudok. Nem tétlenkedett sokáig, kis puszikkal lepte el a vállamat, fel a nyakamig. Kirázott a hideg, szó szerint.

            - L-lay ne. –toltam el magamtól.

            - Miért?

            - Csak most nincs kedvem, elég fáradt vagyok.

            - Rendben. –nyomott egy utolsó csókot a számra, majd elment. Én magam se értettem a viselkedésemet, egyszerűen csak nem vágytam most erre. Talán van köze a ma délutánhoz? Azt kétlem, az csak egy baráti ismerkedés volt. Mindenesetre rosszul éreztem magamat, hogy hazudnom kellett neki. Nem mintha számított volna bármit is ez a BaekHyunos dolog, de nem akartam, hogy bárki is megtudja, kivel voltam délután. Gyorsan lezuhanyoztam és szinte azonnal lefeküdtem; pihenésre volt szükségem.

Reggel minden kezdődött elölről. Edzés, edzés, én pedig nagyon elfáradtam, mint mindig. Mostában, ahogy hazaesek, elalszok. Sok mindenről lemaradok, amit sajnálok, de erről szól ez az időszak.

Egy hét telt el és azóta már kétszer is összefutottam BaekHyunnal a városban, akarva, akaratlanul. Egyszer csak beszélgettünk, de a második alkalommal másfél órán át ültünk a fűben és meséltünk a múltunkról egymásnak. Számot cseréltünk és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Meg kell mondjam, kellemes csalódás volt őt megismerni.

            - Ma nem megyünk el moziba? –vetette fel az ötletet Chen egyik délután, mikor mind a nappaliba ücsörögtünk.

            - Nekem tetszik az ötlet. –lelkesedtem fel Luhannal együtt.

            - Menjünk! –csapta össze a kezét Kris.

Készülődni kezdtünk, majd fél óra múlva már az utcán nevetgéltünk. Chen, Luhan és én mentünk elől kacarászva, a többiek pedig mögöttünk. Egyfolytában mondták nekem a hülyeségeket, én meg már alig tudtam menni a nevetéstől. Olyan jól éreztem magam ebben a pillanatban. Hamarosan megérkeztünk a moziba, majd a jegyvétel után elfoglaltuk a helyeinket. Mind egy sorban ültünk, én személy szerint Lay és Luhan között. Egy nagyon vicces vígjátékot néztünk, ami kifejezetten a felnőtteknek szólt.

Könnyeket csorgatva nevettük végig a másfél órát, ami csak még jobban felvidította, a már így is jó kedélyű hangulatunkat. Szinte az egész parkban a mi nevetésünket lehetett hallani.

            - Ilyen boldognak sem láttunk még titeket. –szólalt meg egy hang előttünk, majd az egyik lámpa fénye alatt feltűnt hat fiú. Egyből kiszúrtam Kait, aki szintén engem nézett.

            - Valami gondotok van ezzel? –lépett előre Kris.

            - Dehogyis, örülünk, hogy jól érzitek magatokat a hazánkban. –ekkor a tekintetem összetalálkozott BaekHyunéval. Meredten bámult engem, le sem vettük egymásról a tekintetünket.

            - Erős iróniát éreztem ebben a mondatomban. –dörmögte Kris mély hangján.

            - Nem annak szántam. De ha megint kezdeni akarjátok a veszekedést, akkor inkább menjetek el! Nincs szükségünk a drámára.

            - Csak nem féltek tőlünk? –kérdezte magabiztosan a bátyám, bár mi még mindig nem szakítottuk meg a szemkontaktusunkat.

            - Ugyan kérlek, tőletek? Ezt ti sem gondolhatjátok komolyan. –nevetett Suho.

            - Nézzük meg! –lépett előre Tao, ekkor már én is odanéztem. Nem akartam, hogy Tao verekedjen. Igaz nagyon jó volt benne, hiszen profi harcművész, de akkor sem. Nem azért jöttünk el, hogy ez legyen. Luhan időben kapcsolt és húzta vissza.

            - Tao, hagyd! Nem ér ennyit, gyere, menjünk! –rángatta magával.

Páran elindultak, de én még mindig a csapatot néztem. Hirtelen Lay jelent meg mellettem, átölelte a derekamat és maga felé húzott.

            - Gyere kicsim, menjünk! –búgta nekem, majd elhúzott. Egy utolsó sajnálkozó pillantást vetettem Kaira, aki bíztatóan bólintott egyet.

Otthon mindenki elment a saját dolgára. Lay megkérdezte, ne aludjon-e nálam, én pedig beleegyeztem, bár nem akartam. Valahogy most nem volt kedvem vele lenni, de mostanában olyan sokszor utasítottam vissza, és nem akartam se megbántani, se feszültséget csinálni.

Szorosan összebújtunk az ágyamban, fejem a mellkasán pihent és a hajamat simogatta. Kifárasztott a mai nap, így elég hamar elaludtam.

Másnap jókedvűen mentem be a terembe. Elkezdtük összeállítani a számaimat, megbeszéltük a kellék használatokat és az egyéb dolgokat.

Délután, mikor már átöltöztem, elindultam haza, de meglepetésemre várt kint valaki.

            - Szia! Hát te? –kérdeztem ledöbbenve.

            - Gondoltam beszélhetnénk. –mondta aranyosan, zsebre dugott kézzel.

            - Nem hiszem, hogy ez ilyen jó ötlet. –húztam a számat.

            - Kérlek, nem kell sokáig maradnod. –győzködött, majd végül belementem. Leültünk egy padra és vártam, hogy neki kezdjen.

            - Elég zűrös volt a tegnapi. –nevetett zavartan.

            - Igen, Tao néha túlzásba esik.

            - Annyira nem értem, hogy lehetsz velük? Ég és föld vagytok. Te kedves, jó fej, nyugodt, kellemes személység vagy, ők pedig állatok. –fejtette ki.

            - Ha megismernétek őket, máshogy látnátok. Igazából nagyon törődőek és figyelmesek. Minden megtennének egymásért, értem.

            - Ez szép és jó, csak olyan ronda oldalukat mutatják.

            - Tudom. Néha teljesen kiakadok, milyenek tudnak lenni.

            - És a barátod? Ő milyen? –kérdezett rá kíváncsian.

            - Fantasztikus ember. Gondos és nagyon vigyáz rám. Ott volt velem, mikor a legnehezebb időszakomat éltem, azután jöttünk össze. –nevettem el magamat.

            - Tényleg a szüleitek, mit szólnak, hogy így eljöttetek? –váltott témát.

            - Meghaltak a szüleink. –mondtam halkan egy kis hezitálás után.

            - Úristen, ne haragudj. –szabadkozott azonnal.

            - Ugyan, nem tudhattad. Csak még most sem fogtam fel. Taonak ez könnyen ment, elfogadni, hogy nincsenek többé, de én még mai napig sem vagyok képes elhinni. Persze próbálom azt mutatni, hogy megy, de nem így van. –kezdtem el mondani. Igazából nem tudom miért mesélek neki ilyeneket, de úgy éreztem, hogy neki megnyílhatok. És jó volt végre egy külsőemberrel megbeszélni.

            - Sajnálom. –fogta meg a kezemet, majd rámosolyogtam.

            - Nem baj. Ezért is van, hogy Tao ennyire vigyáz rám. Valószínűleg, ha megtudná, hogy veled beszélgetek, kiakadna.

            - Akkor muszáj lesz titkolnunk, mert nem fogok leállni. –kacsintott.

11. rész

Lien szemszöge

Éreztem, ahogyan a felkelő nap sugarai simogatni kezdik az arcomat. Halk nyöszörgések, sóhajok hagyták el ajkaimat. Elgémberedett végtagjaimat próbáltam kinyújtani, de kezem nekiütközött valami keménynek. Elfordítottam a fejemet és ekkor pillantottam meg Lay alvó arcát. Óvatosan próbáltam kibújni mellőle, nehogy felébresszem. Talpaim alatt már érzékelhettem a parketta hűsítő érzését, de ekkor egy kar ölelte át a derekamat. Lepillantottam magam mellé és láttam meg, az alvótársam ébredező arcát.

            - Ne haragudj, nem akartalak felkelteni. –suttogtam halkan.

            - Nem keltettél fel, de miért mész el ilyen korán? –nyomta bele fejét a derekamba.

            - Reggeli edzésem van, nem késhetek. –bújtam ki az öleléséből és öltözni kezdtem, amit kíváncsi szemekkel kísért végig.

            - Neked milyen jó alakod van. –dünnyögte mosolyogva.

            - Bolond. –dobtam az arcába a pólómat.

            - Csak az igazat mondom. –vont vállat ártatlan arccal.

            - Megmondanád Taonak, hogy elmentem és majd jövök valamikor délután. –nyomtam egy gyors csókot ajkaira, majd kisiettem a szobájából.

Elindultam a suliba felszabadultan és boldogan. Végre jól éreztem magamat, amit élveztem. Annyi időm még éppen volt, hogy gyorsan vegyek valami reggelit, így beugrottam egy pékségbe. Kértem egy frissen sült csokis croissant, amit útközben fogyasztottam el. Végre edzésen is jó voltam, sikerültek az elemek, a mozdulatok. Jókor, mert ebédidőben HaNa és a többi tornász egy meglepő hírrel lepett meg.

            - Már egy hónapja vagy itt Lien és nagyon meg vagyunk elégedve veled. Eleinte kicsit nehezen indultál, de aztán egyre jobb lettél. Ezért is gondoltunk arra, hogy benevezünk a tavaszi selejtezőre, amin velünk együtt indulhatnál. –mondták boldogan. Először tágra nyílt szemekkel néztem rájuk, majd szépen lassan kezdtem felfogni, mit is mondtak nekem.

            - Hogy én induljak? De fiatalkorú vagyok, nem lehet.

            - Már betöltötted a 18-at, nyertél az össz kupán, világbajnokságot, így tudásilag is és eredményekben is megfelelő vagy. Amúgy ez nem Ázsián belüli, így már felnőttnek számítasz. –győzködtek.

            - De eddig mindig a fiatalkorúak kategóriájában versenyeztem.

            - Lien képes vagy rá. Tehetséges vagy és nem kérnénk meg rá, ha nem tudnánk, hogy meg tudod csinálni. Holnapig gondold át, de ez hatalmas lehetőség.

            - Rendben és köszönöm.

            - Nekünk segítenél ezzel. Mára ennyi elég volt, menj haza nyugodtan és gondold át!

Elköszöntem tőlük, átöltöztem, majd eljöttem. Kicsit össze voltam zavarodva, nem tudtam, hogy döntsek.

Hazamentem, hogy megbeszéljem Taoval és a fiúkkal. Mikor beléptem az üres lakásba, jöttem rá, hogy ők csak később jönnek haza. Nem volt jobb dolgom és muszáj volt elterelnem a gondolataimat, ezért nekiláttam valami ebédet varázsolni.

Mire végeztem, már nyílt is az ajtó és betoppant az egyetlen családtagom.

            - Szia Lien, hogy-hogy már itthon vagy? –kérdezte zavartan.

            - Délben végeztünk, így eljöhettem. Gyere, együnk!

Szedtünk mindketten a gőzölgő levesből és a chilis csirkéből, majd csendben elfogyasztottuk. Tao mesélt valamit az egyik csoporttársáról, de nem tudtam odafigyelni. Csak a selejtezőn járt az eszem.

            - Történt valami? –kérdezett rá ferdén, mikor rájött nem figyelek oda.

            - Ma a lányok bejelentettek valamit. –kezdtem neki lassan.

            - Igen? –várta, hogy folytassam.

            - Azt akarják, hogy induljak a tavaszi selejtezőn. –böktem ki.

            - És ebben mi a meglepő?

            - Az, hogy ők felnőttek. És nekem is ott kellene indulnom. Tudod, mi jön a selejtező után? –álltam fel és kezdtem el járkálni.

            - Nem.

            - Ott a világkupa, a szerenkénti döntő, meg minden nagyobb számú verseny. És ezek nem kezdők, hanem felnőttek, nagy korosztály, vagyis komolyabbak és ügyesebbek. –hadartam zavartan.

            - Hé, Lien, figyelj ide! Te fantasztikus vagy, jobb, mint bárki, aki veled egykorú. Nem ajánlották volna fel, ha nem így lenne. Simán menni fog. –biztatgatott.

Jobban éreztem magamat, de még szerettem volna beszámolni erről valakinek. A szobámban előkaptam a telefonomat és tárcsázni kezdtem.

            - Mizu kislány? –vette fel Kai vidáman.

            - Találkozhatnánk? –kérdeztem azonnal izgatottan.

            - Persze, gyere át, de gond van?

            - Nem, de majd elmondom. Tíz perc és ott vagyok. –tettem le, majd elköszöntem Taotól a sétálásra hivatkozva. Mivel ő egész délután tanult és a dolgait intézte, így nem volt ellene, ha egy kis időre elmegyek. Izgatottan indultam el a koreaiak lakásához. Szinte szökdeltem az utcán, annyira boldog voltam. Igazából mindig is erről álmodoztam, hogy kijutok ide és esetleg még tovább, hogy mindenki megtudja, mit tudok.

            - Mi ez a hirtelen hívás? –kérdezte Kai, mikor beértünk a nappaliba.

            - Lien, de jó téged látni. –üdvözölt KyungSoo, majd odajöttek hozzánk BaekHyunnal.

            - Sziasztok. –fordultam feléjük hatalmas mosollyal, amit nem lehetett levakarni az arcomról.

            - Szóval, mi történt? –idegeskedett Kai.

            - Indulok a tavaszi selejtezőn a felnőttek kategóriájában. –bukott ki belőlem boldogan.

            - Ez komoly? Lien, ez fantasztikus, gratulálok. –ölelt meg jó szorosan.

            - Nem is tudtam, hogy ennyire jó vagy. –szólalt meg Channie, aki most jött be.

            - Már három évesen a kertben is ezt csináltad. Emlékszem, mikor a kis dresszedben, felcopfozott hajjal ugrálgattál. –kuncogott Kai, mire beleütöttem kissé a kezébe.

            - Oké, ezeket a történeteket nem kell hangosan kimondani. –nevettem én is.

            - Szerintem aranyos. –vágta rá KyungSoo.

            - Valamikor láthatnánk tőled valamit? –nézett rám BaekHyun.

            - Majd egyszer.

            - Hát kicsi lány, olyan büszke vagyok rád. –húzott magához régi barátom.

            - Azért ez még csak egy nevezés, nem győzelem.

            - Ugyan, úgyis tudjuk, hogy te leszel a legjobb.

Egy darabig még beszélgettünk, majd nekem vissza kellett mennem. Otthon bejelentettük a többieknek, mindenki nagyon örült.

Másnap teljes mellbedobással dolgoztam, hogy minél jobb legyek. Mindennap futok, nyújtok, odafigyelek az étrendemre.

Egy hét telt, én pedig nem koncentrálok semmi másra. Egyik nap végre lefeküdtünk Layjel. Már nagyon kellett mindkettőnknek, és utána sokkal jobb volt neki is, nekem is.

Ma is éppen a parkban jártam a köröket késő délután. Kellemes volt az idő, csak a zene és én.

Fél óra után leültem az egyik padra, hogy kifújjam magamat. Pár perc múlva vettem észre, hogy helyet foglalt mellettem egy nagyon ismerős srác.

BaekHyun szemszöge

            - Néha pihenned is kéne. –kuncogtam, majd ő is elmosolyodott.

            - Nem tudok, most fel vagyok pörögve. –magyarázta.

Elméláztam az alakján, az arcán. Olyan szép volt ez a lány, kívül, belül. Furán nézett rám, mire zavartan köhögni kezdtem. Magamnak akartam ezt a lányt. Semmi rossz nincs abban, ha közelebb kerülök hozzá.

            - Gyere, igyunk meg valamit! –álltam fel, őt is magam után húzva.           

            - Mi? Nem… -ellenkezett.

            - Csak egy ital, nyugi. –indultam el a kezét fogva.

            - Ne, nekem barátom van. –torpant meg.

            - Fáradt vagy, jól esne neked egy hideg gyümölcslé. Semmi több nem lesz, csak megiszunk valamit. Kérlek. –néztem mélyen a szemébe.

            - Rendben. –sóhajtott egy nagyot. Hatalmas mosollyal az arcomon sétáltam el vele a legközelebbi kávézóig. Egyszer hagyná magát nekem. Velem sokkal jobban járna, mint azzal a kínaival. De majd meglátjuk, mit tehetünk.

10. rész

Kai szemszöge

Egy darabig csak néztük, ahogyan Lien alakja teljesen eltűnik a szemünk elől. Tudtam, hogy gond van, hiszen sírt. Bármennyire tagadta, próbálta leplezni, engem nem tud átverni.

            - Szerintetek mi történt? –kérdezte végül Sehun.

            - Van egy tippem, de remélem nem az lesz. –mondtam komoran. Otthon gyorsan elintéztem a tanulnivalót, de semennyire sem tudtam odafigyelni. Gond van. Nagy gond. És ha már Lien nem mondta el, akkor Tao áll emögött és én is benne vagyok. Nem bírtam tétlenül ülni egy helyben, így felkaptam a kabátomat és el is indultam.

Félve, de végül csak megnyomtam az ici-pici gombot a falon, majd vártam. Nem sokkal később kinyílt az ajtó és a lakás tulajdonosa kikerekedett szemekkel meredt rám.

            - Te meg mit keresel itt? –kérdezte mély hangon.

            - Beszélnünk kell, de Lien ne tudja meg! –utasítottam, mire rábólintott. Egy másik szint lépcsőjéhez sétáltunk és kérdő tekintettel állt meg előttem.

            - Mit mondtál Liennek? –tértem azonnal a lényegre.

            - Mire gondolsz?

            - Ne játszd az ártatlant! Tudom, hogy mondtál neki valamit.

            - Mégis honnan? –emelte fel a szemöldökét.

            - Nem hiszem, hogy csak úgy sírt volna ma.

            - Sírt? –döbbent le- Hol találkoztatok?

            - Jajj, mielőtt kombinálnál, csak összefutottunk, mikor a parkban kocogott. Könnyes volt a szeme és az arca, de nem mondott semmit, hanem elrohant. Gondolom a te kezed van ebben is.

            - Jobb neki, ha te nem vagy a közelében. Nem engedem, hogy bántsd, átverd vagy bármit, amire készültél. Ajánlom, hogy kerüld el és ne vond bele semmibe!

            - Lehet, hogy felette megpróbálsz uralkodni, de velem ezt nem teheted meg! Ha vele akarok lenni, akkor így lesz, és ezt megakadályozni úgysem tudod. –sziszegtem, majd elindultam, de megragadta a karomat és erősen visszarántott.

            - Ne merj ellenem szólni! –szűkítette össze szemeit.

            - Te meg ne merj keresztbe tenni nekem! -löktem meg kissé, majd elviharoztam. Felidegesített; Kínában nem ilyen volt. Kimentem a tömbház elé, előkaptam a telefonomat és írni kezdtem, majd elküldtem az üzenetet.

„Gyere a házatok elé! Lent várlak.”

Pár pillanat múlva rezgett is a készülék, hogy válasz érkezett. Sietősen olvasni kezdtem.

„Nem lehet.”

Gondoltam, hogy ki akar bújni alóla, de most nem fogom hagyni.

„Beszéltem Taoval, gyere le! Most!”

Nem érkezett több üzenet, így türelmetlenül vártam. Pár perc múlva sétált ki az ajtón Lien, egy szűk kis farmerban és egy pólóban.

            - Hogy érted, hogy beszéltél Taoval? Elment az eszed? –esett nekem azonnal.

            - Menjünk arrébb! –fogtam meg a karját és húzni kezdtem magammal. Távolabb sétáltunk, szembefordítottam magammal és nekikezdtem.

            - Bármennyire próbálod tagadni, hogy nincsen semmi baj, nem tudod. Láttalak ma sírni és fáj, hogy nem mondod el. Tudom, hogy Tao miatt vagy ilyen, ezért elmondtam neki a véleményemet, és hogy ne irányítson.

            - Nem érted, hogy ezzel csak rontottál a helyzeten?

            - Miért Lien? Nem fogom hagyni, hogy elválasszon tőlem.

            - Nem akarok harcolni ellene. –lett könnyes a szeme. Egyből megenyhültem és közelebb húztam magamhoz.

            - Nem is kell, de remélem, te sem hagyod magad. Évek óta végre találkozhattunk, ne legyen ennek vége. –simogattam a karját.

            - Nem akarom, de meg kell értened, hogy ők a csapatom, a családom. Nem hagyhatom cserben őket.

            - Én nem vagyok a családod? A fiúkkal is jól kijössz. Ez nem cserbenhagyás, ez új kör kialakítása. –néztem más szemszögből.

            - Olyan hülye vagy. –ölelt meg kuncogva. Lassan elbúcsúztunk, de megígérte, hogy tartjuk a kapcsolatot, csak óvatosabbak leszünk.

Ő visszament a házba és én is elindultam a lakásunk felé, már sokkal nyugodtabban.

Tao szemszöge

Percekig dühöngtem még a lépcsőn. Próbáltam lecsillapítani magamat, de nem ment könnyen. Nekem egy ilyen alak ne mondja meg, mit tegyek a saját húgommal.

Visszaballagtam a lakásba, de sehol sem találtam az egyetlen lány tagot. Gondoltam, hol tartózkodhat, ezért leültem a kanapéra és vártam.

Olyan tíz perc múlva, halkan osont be a nappaliba, de ahogy meglátott megtorpant.

            - Ne magyarázkodj, tudom kivel voltál. –mondtam nyugodtan.

            - Nem is akartam, mert nem tartozom magyarázattal.

            - Remélem tisztában vagy vele, hogy én tartozok felelősséggel érted. –álltam fel.

            - De ez nem jelenti azt, hogy parancsolgathatsz.

            - Tudom és túlzásba vittem, de akkor sem nézem jó szemmel, hogy Kaijal barátkozol.

            - Nem fog kihasználni, ő az egyik legjobb barátom.

            - Csak annyit kérek, hogy vigyázz! –öleltem meg, amit először nem viszonozott, de aztán körbefonta a derekamat a kezeivel. Nem szeretek vitázni az egyetlen családtagommal, fontos nekem, nagyon is, ezért el kell ismerni, ha hibáztam.

Nyomtam egy puszit a fejére, majd mindketten a szobánkba mentünk.

Lien szemszöge

Sokkal jobb lett a közérzetem, miután kibékültünk Taoval. Nyugodtabb lett a légkör és nem feszélyez az egész dolog. Mostantól óvatosabb leszek Kaijal és majd vigyázunk.

Elintéztem pár dolgot, majd átmentem a szembeni lakásba, hogy egy kicsit Lay-jel lehessek.

Nem is csengettem, mivel szabad bejárásunk van egymáshoz.

            - Szia húgi. –borzolta össze a hajamat Kris, mire durcásan elnevettem magamat.

            - Szia bratyó. –ütöttem bele a karjába. Imádtuk egymás agyát húzni, ezért is vagyunk ennyire jó család.

            - Csak nem a kicsi Layhez jöttél? –emelte fel a szemöldökét.

            - De meglehet. –kiabáltam vissza, miközben már nyitottam is be a megfelelő szobába.

A barátom az ágyon feküdt és zenét hallgatva olvasott. Mögé osontam és eltakartam a szemét, mire a hátára fordult. Elmosolyodott és azonnal magára rántott. Jóízűen felnevettem, majd váltottunk egy gyors csókot.

            - Végre nevetni látlak. –vette ki a füléből a zenélő tárgyat.

            - Minden rendben van. –simogattam a haját.

           - Akkor, nem akarsz ünnepelni? –mosolyodott el kajánul és már maga alá is gyűrt. Hangosan nevetni kezdtem, míg térdelt felettem. Egyből egymás ajkaira tapadtunk, szorosan öleltem a nyakát. Úgy hiányzott már nekem, annyira szerettem.

            - Srácok, menjetek szobára. –jött be kuncogva Chen és Luhan.

            - Szobán vagyunk. –ült Lay a csípőn felé, majd én is feltápászkodtam.

            - Nem akartok megnézni egy filmet vagy most titeket ne zavarjunk?

            - Lay? –néztem rá kíváncsian.

            - Tudod, hogy melyiket választanám. –mosolygott, mire mind nevetni kezdtünk.

            - Már itt sem vagyunk. –tolta ki Chen Luhant, majd becsukták az ajtót.

            - Olyan önzőek vagyunk. –ütöttem bele a mellkasába.

            - Csak szerelmesek. –mormogta az arcomba, és már falta is az ajkaimat. Visszadöntött az ágyra, rám nehezedett és simogatni kezdett ott, ahol ért. Ujjaim mélyen szántották barna tincseit, miközben befészkelte magát a lábaim közé és combjaimat kezdte markolászni. Kigombolta a farmeromat, hogy kényelmesebb legyen, neki is és nekem is.

Kezem bekúszott a felsője alá és hasfalán, hátán simogattam a finom bőrt. Lihegve puszilgatta az arcom minden szegletét.

            - Hiányoztál kicsim. –dörmögte közben.

            - Te is nekem. –sóhajtottam egy nagyot, majd lentebb ment a nyakamra. Csókokkal lepte el, harapdálta a bőrömet. Közben egyik keze a nadrágomba tévedt és bugyin keresztül kezdett el izgatni lent.

            - Lay. –nyögtem halkan a nevét- Most nem lehet. –lihegtem.

            - Miért? –folytatta az előző munkáját.

            - Most nem megy, nincs is idő. Nagyon akarlak, de ne most. –toltam el annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.

            - Tudod, mikor voltunk együtt utoljára? –nézett rám- Legalább két hete. Már nagyon vágyom rád. –hajolt közelebb.

            - Én is rád. –cirógattam a nyakát.

            - Rendben, de ha szeretkezni fogunk, nem állunk meg egynél. –mosolygott magabiztosan.

            - Nem vagy normális, de legyen. –nevettem rajta, majd felkeltünk az ágyról, rendbe szedtük magunkat és kimentünk a többiekhez.

            - Ez gyors volt. –jegyezte meg XiuMin, amin mindenki kuncogni kezdett.

Leültünk hozzájuk, majd együtt néztük tovább a filmet.

Most olyan nyugis volt a hangulat, vége a vitáknak és ezt élvezem. Nagyon is.

Holnap már sajnos nem mondhattam ezt, azután a nap után, ami sok dologban változást okozott.

9. rész

Lien szemszöge

Lassan emeltem el a fülemtől a készüléket és néztem rá a többiekre.

            - Most mennem kell. –mondtam halkan és már fel is álltam, hogy elinduljak.

            - Elkísérlek. –pattant fel azonnal Kai.

            - Nem jó ötlet. Csak rosszabb lenne, ha megtudnák, hogy veled voltam.

            - Kint sötét van, nem fogom hagyni, hogy egyedül menj. –zárta le a témát. Elköszöntem a fiúktól és ketten elindultunk. Egy ideig csak csendben sétáltunk egymás mellett.

            - Nagyon mérges volt? –szólalt meg végül Kai.

            - Igen. Gondolom miről lesz szó otthon. –sóhajtottam egy fájdalmasat.

            - De azért beszélünk még? –nézett rám kétségbeesetten.

            - Persze, csak mást kell kitalálni. –merengtem el. Az út további részében a gondolataimmal játszadoztam. Szépen lassan elértünk az emeletes házunk bejáratához.

            - Annyira örülök Lien, hogy újra találkozhattunk, és hogy újra itt vagyunk egymásnak. –mondta őszintén Kai, mélyen a szemembe nézve.

            - Én is örülök. –öleltem meg, majd elindultam a lift felé. Mielőtt beléptem volna a 117-tel számozott fehér ajtón, vettem egy nagy levegőt, majd lenyomtam a réz fogantyút.

            - Fél tizenkettő. Mit csináltál te fél tizenkettőig? –szegezte nekem a kérdést Tao, ahogyan beértem a nappaliba. Persze az egész kis csapat ott volt. Hol máshol lettek volna?

            - Dolgom volt. –adtam egy egyszerű választ.

            - Mégis milyen dolgod lehetett eddig?

            - Magányügy.

            - Kivel voltál? –folytatta. Nagyon régen láttam ennyire komolynak.

            - Mi van? Nem hiszem, el, hogy megint eljátszuk.

            - Válaszolj a kérdésemre! –emelte fel a hangját idegesen, mire nem csak én, de a többiek is meglepődve meredtek rá.

            - Semmi sem kötelez, hogy beszámoljak a dolgaimról. –maradtam határozott.

            - A bátyád vagyok és én vigyázok rád, így köteles vagy elmondani. Csak nem a legjobb barátoddal voltál? Kaijal? –húzta fel a szemöldökét.

            - És ha igen? –tettem keresztbe a karjaimat.

            - Megmondtam, hogy nem beszélhetsz vele. –sziszegte.

            - Nem mondhatod meg, mit tegyek. Nem vagyok kislány. –mentem közelebb.

            - De igen az vagy és neked mi parancsolunk. –kiabálta. Ledermedve néztem rá, majd a többiekre, akik csendben ültek eddig. Kérdőn pillantottam a barátomra, aki bólintott egy aprót, hogy Taonak ad igazat.

            - Azt várhatjátok. –válaszoltam halkan és elindultam a szobámba, de megragadta a kezemet és visszahúzott.

            - Még nem végeztünk. –jelentette ki dühösen.

            - De igen. Elegem van, hogy kislánynak kezeltek, hogy mindenről tudni akartok. Ennyi magánéletem sem lehet? Mondd már meg őszintén, hogy mit ártott Kai nektek? Vagy nekem? –kérdeztem mindegyikőjüktől.

            - Elárult minket. –válaszolt Kris.

            - És ti most mit csináltok? –kérdeztem halkan- Undorító dolgot állítotok róla. El kéne fogadnom, hogy kérdezősködtök, és hogy nem bíztok bennem? –néztem a barátomra, aki sajnálkozóan meredt rám.

            - Együtt vagyunk és kitartunk egymás mellett. Megbeszéltük, hogy össze fogunk fogni, mikor idejöttünk. –érvelt a testvérem, de közbeszóltam.

            - De én nem akartam idejönni. –kiabáltam- Nem akartam eljönni Kínából, nem akartam költözni, új iskolát kezdeni. Miattatok jöttem és számtalanszor megbántam. –gyűltek könnyek a szemembe.

            - Lien –enyhült meg a bátyám- Túl kell lépnünk apáékon és azokon, amik ott történtek. El kell fogadunk, hogy ők nincsenek többé.

            - Örülök, ha te ilyen könnyen túl vagy ezen. De én nem. –gördült le egy könnycsepp az arcomon és mielőtt bárki mondhatott volna valamit, elrohantam a szobámba és bezártam az ajtót. Lecsúsztam a fal mentén és sírni kezdtem.

Nekem sosem volt könnyű elfogadni a tényt, hogy árvák vagyunk. Próbáltam az erőset mutatni a fiúk előtt, de sosem kérdezte senki; jól vagyok-e. Hogy én mit érzek? Tao pár hét után túl volt rajta és így mindenki azt gondolta én is, de közelről sem volt ilyen a helyzet. Elveszíteni a szüleinket, elfogadni, hogy már nincsenek többé, ez nem könnyű.

Addig sírtam a földön ülve, míg teljesen elnyomott az álom.

Reggel nagyon rosszul keltem. Még mindig a földön feküdtem, majd nehezen feltápászkodtam. Kimentem a fürdőbe és a külsőm sem volt jobb, mint ahogyan éreztem magamat. Sápadt arc, feldagadt szemek. Megmosakodtam, átöltöztem és gyorsan eljöttem, mielőtt találkoztam volna valakivel.

Egy szót nem szóltam egész nap. Megállás nélkül csináltam a gyakorlatokat, keményen hajtottam, de a lelki gondok legyőztek. Sokat hibáztam, elestem, elrontottam.

            - Lien, van valami gond? –jött oda HaNa.

            - Csak rossz napom van, ne haragudjatok. –hajtottam le a fejemet.

            - Megesik, most viszont jobb lenne, ha kimennél futni egy kicsit. –javasolta, mire rábólintottam. Nincs is szükségem másra; zene és egyedüllét.

Vagy negyedórája futkározhattam kint, mikor lelassítottam és sétáltam egy darabig. Urrá lettek rajtam az érzelmek és hagytam, hogy pár könnycsepp lefolyjon az arcomon. Hirtelen valaki megragadta a csuklómat hátulról, mire ijedten fordultam meg. A koreai csapat mosolygott rám, de ahogy meglátták a könnyeket az arcomon, elkomorodtak.

            - Lien, mi a baj? –kérdezte Kai. Kikaptam a kezemet az övéből és hátrálni kezdtem.

            - Semmi. –törölgettem az arcomat.

            - De látom, bántottak? –folytatta.

            - Most mennem kell. –indultam volna el, de megakadályozott.

            - Lien, mondd el! –nézett a szemembe.

            - Mennem kell. –téptem ki a kezemet ismét és elfutottam. Meg sem álltam a suliig. A csapattársaim azt mondták, menjek haza, mert nem vagyok képes odafigyelni a dolgokra. Így is tettem, átöltöztem, majd elindultam az otthonnak kijelölt hely felé. Beszélni akartam Kaijal, elmondani mindent, de nem tehettem. Csak több gondot okoztam volna magamnak.

Ahogy elértem az ajtómhoz, pont akkor mentek be a szemben lévő lakáshoz Lay, Luhan és Chen. Ahogy megláttak megindultak.

            - Lien, hogy-hogy ilyen hamar itthon vagy? –kérdezte Chen.

            - Hazaengedtek. –válaszoltam a földet nézve, majd nyitogatni kezdtem az ajtót.

            - Lien. –fogta meg a kezemet Lay, de leráztam magamról.

            - Most ne.

            - De ha nem most, akkor sosem fogjuk. Kérlek, csak beszéljük meg! –fordított szembe magával és nézett mélyen a szemembe. Bólintottam egy aprót, mert nem szerettem velük haragban lenni. Főleg nem Layjel, Luhannal és Chennel. Ők álltak hozzám a legközelebb.

Egy darabig egymást néztük a barátommal, míg a másik kettő személy minket figyeltek. Lassan Lay magához ölelt és szorosan fonta körém karjait. Nem tudom miért, de sírni kezdtem. Halkan szipogtam a mellkasába, míg simogatta a hátamat.

            - Semmi baj kicsim. –puszilta meg a fejemet- Annyira sajnálom a tegnapot, tudod, hogy teljes mértékben bízok benned, ahogy mindenki. Tao kicsit túlreagálta, nem gondolta komolyan. –mondta, mire elhúzódtam, hogy a szemébe tudjak nézni.

            - De igen, komolyan gondolta. –szipogtam.

            - Mindannyiunknak fontos vagy, nem akarjuk, hogy bárki is bántson. Félünk, hogy Kainak hátsószándékai vannak. –magyarázta, mire Luhan és Chen bólogatni kezdtek.

            - Hogy lennének, a legjobb barátom.

            - Tudom, de csak eltelt három év és semmit nem hallottunk felőle. Csak óvatosak vagyunk. –törölte le az arcomról a sós cseppeket. Megértettem, mit akar mondani, mire bólogatni kezdtem.

            - Ne haragudjatok a tegnapiért. –kértem bocsánatot.

            - Semmi gond, megértjük. –mosolygott Chen és Luhan is.

            - Akarod, hogy átmenjek? –kérdezte Lay. Bólogattam, mire mindketten hozzánk mentünk, a fiúk pedig a saját lakásukba. Befeküdtünk az ágyamba, nyakába temettem az arcomat és csak élveztük azt a kis nyugalmat, amit most kaptunk. Ahogyan Tao hazajön, ez úgyis szerte fog foszlani.

8. rész

BaekHyun szemszöge

            - Ne tedd! Nem szabad. –rántott vissza egy kicsit.

            - Miért? Hiszen te is ismered; nem szabad köszönnöm? –értetlenkedtem még mindig.

- Nézd! –mutatott el a fejem mellett és ezzel a lendülettel én is megfordultam. Most esett le, hogy mire gondolt. Lienhez egy magas, jó stílusú fiú közeledett. Hátulról átölelte a lányt és egy puszit nyomott a nyakára. A kínai lányka boldogan fordult meg, karolta át a fiú nyakát és szenvedélyesen egymás ajkaira tapadtak. Nem volt kedvem tovább nézni ezt a jelenetet, így inkább csapattársamhoz fordultam.

            - Téged ez nem zavar? –bukott ki belőlem egy kérdés.

            - Már miért zavarna? –indult meg az ellenkező irányba, amit én is követtem- Lien a barátom, szinte a húgom, de nem szabom meg neki, kivel legyen. Amúgy se használna, mivel ő dönt ezekről. Neked bejön Lien? –váltott gyorsan témát. Kicsit túl gyorsan is, mire lefagytam egy pillanatra, majd megpróbáltam összeszedni magamat.

            - Dehogyis. –legyintettem, nem túl meggyőzően.

            - De igen. –mosolygott magabiztosan.

            - Bevallom, nagyon szép lány, amit neked sem kéne tagadni. –néztem rá.

            - Kimondta, hogy tagadom? Én is megmondom, Lien szép, nagyon is. Eszméletlen az alakja, jó fej és tehetséges.

            - És még hogy nem jön be? –nevettem.

            - Nem is. Nem tudok rá úgy nézni, mivel túl régóta ismerem és túlságosan is. Nem akarom megváltoztatni, ami kettőnk között van, de ne térjünk el a témától. Bejön vagy nem? –kérdezte határozottan.

            - Lehet. –adtam egy nagyon logikus választ.

            - Haver, a te érdekedben mondom, hogy a lehető legrosszabb ötlet, ha nála lépni akarsz. –vált komollyá.

            - Miért?

            - Mert Layjel jár. Egy csapattársával. Tudod, mit csinálnának veled, ha kiderülne, hogy rámozdulsz?

            - Annyit mondtam, hogy szép, nem azt hogy szerelmes vagyok belé.

            - Még jó. –nevetett Kai, de én nem találtam ennyire viccesnek. Mindenesetre aggasztott, amit mondott. Ilyen veszélyesek lennének? Nem érdekel, azt úgy sem tilthatja meg senki, hogy jobban megismerjem. Hiszen Kai barátja, akkor nekünk is az.

Másnap mindenkinek csak később kezdődött az órája, így együtt felmentünk a városba, vettünk egy forró kávét és csak sétálgattunk keresztül a parkon, miközben témák hegyeit hagytuk magunk után. Nevettünk, hülyéskedtünk, felvidítottuk egymást.

Egyszer csak egy vékonyka lány haladt el mellettünk, tapadós, kis rövidnadrágban és tapadós ujjatlan felsőben. Haja lófarokba felkötve, zenét hallgatva futott.

            - Lien! –kiáltott utána Kai, mire ijedten hátranézett a lány. Elmosolyodott, ahogy megpillantott minket, majd megállt és hamarosan odaértünk hozzá.

            - Szihasztokhh! –lihegett mosolyogva az apró teremtés. Lehet kicsit túl feltűnően mértem végig, de rendesen megnéztem, az szent. Ahogy vizes mellkasa fel-le emelkedett, ahogy kövér izzadságcseppek gördültek le a nyakán, olyan izgató látványt nyújtott. Olyan kicsi, vékony, törékeny volt. Egyszerűen tökéletes.

            - Reggeli futás? –kérdezett rá barátja.

            - Igen. Muszáj visszaszereznem az erőmet és a régi formámat. –bólogatott sűrűn.

            - Jól nyomod. –mondta elismerően ChanYeol.

            - Tudjátok, így viselkedik az, aki eltökélten hajt valamiért. –ért oda hozzánk egy másik fekete hajú fiú, aki ha jól tudom a testvére volt.

            - Tao. –biccentett Kai.

            - Kedvesen köszönünk, erre te egyből nekünk esel. –lépett előre nevetve Suho.

            - Elővigyázatos vagyok. De most nekünk mennünk kell. –indult el ördögi mosollyal az arcán.

            - Ne haragudjatok –kezdett bele Lien, de megzavarták.

            - Lien, jössz? –szólt neki messziről a bátyja idegesen.

            - Bocsi. –nézett ránk, majd a testvére után sietett és együtt eltűntek a fák között.

Lien szemszöge

            - Hihetetlen, hogy milyen jelenetet rendeztél. –bosszankodtam, miközben a lakásunk felé mentünk. Elől siettem, Tao pedig próbált jönni mögöttem.

            - Min veszekedtek? –kérdezték a többiek, akik természetesen a mi házunkban tanyáztak.

            - Tao már megint jelenetet rendezett. –borultam ki a nappaliban.

            - Mi történt? –kérdezte kíváncsian Kris.

            - Összefutottunk a koreai drágalátos kis csapattal, erre Lien leállt velük kedvesen csevegni. –bosszankodott Tao.

            - Miért kellene utálnom őket? Azt sem értem, ti miért vagytok ilyenek? –néztem a többiekre, akik csendben figyeltek minket.

            - Mert bántanak minket, a csapatunkat. Nem engedem, hogy beszélgessek ezekkel! –jelentette ki határozottan a testvérem.

            - Hihetetlen vagy. –akadtam ki.

            - Hagyjuk ezt, órára kell mennünk! –szólalt meg Luhan.

Egy szó nélkül elindultam a másik irányba, ügyet sem vetve a fiúkra, se senkire.

            - Lien? –hallottam meg Lay hangját.

            - Tusolok. –zárkóztam be a fürdőbe. Muszáj volt egyedül lennem és kiürítenem a fejemet. Miután nehezen elkészültem, rohanva elindultam a suliba, mivel így is késésben voltam. Nem is tudtam odafigyelni az órára, annyira fel voltam húzva.

Mikor délután hazaértem, nem találtam még senkit sem. Pár perccel később viszont ajtónyitódásra lettem figyelmes, majd egy szőkés hajú, angyali arcú fiú lépett be.

            - Szia, reméltem, hogy itt lesz valaki. –mosolygott kedvesen.

            - Inkább nem lennék itt. –vettem ki egy üveg vizet a hűtőből, majd lehuppantam a kanapéra egy hatalmas sóhaj kíséretében. Luhan is helyet foglalt mellettem, majd kérdőn nézett rám.

            - Mondd el, mi bánt! –szólalt meg végül.

            - Kiakaszt Tao. Miért mondja meg, hogy mit csináljak? Nem vagyok már kicsi. –bukott ki belőlem.

            - A húga vagy és csak védeni akar. –próbált lelkesíteni, de nem sokat ért el vele.

            - De akkor sem szabhatja meg, hogy kivel beszéljek. Szerinted is ennyire rossz Kai? –néztem rá kíváncsian.

            - Nem, nem gondolom így, de megértem, hogy miért teszi ezt. Ők ellenfelek. Nem nézzük jó szemmel az ilyeneket.

            - Már te is kezded? –csattantam fel, mire megfogta a kezemet és mélyen a szemembe nézett.

            - Lien, csak azt mondom, hogy megértem a te helyzetedet is, de az övékét is. Viszont ez nem azt jelenti, hogy támadlak. Bármikor elmondhatsz nekem mindent, ahogyan eddig is. Sőt, szeretném is, ha megosztanád velem a dolgaidat. –mondta komolyan. Annyira szeretem ezt a fiút, mindig mellettem van, támogat.

            - Köszönöm Luhan. –öleltem meg, amit ő is viszonzott. Szorosan ölelte a derekamat, fejét a nyakamba temette. Percekig ültünk, így majd kezemet mellkasának szegeztem és megpróbáltam eltolni magamtól, de nem engedte.

            - Luhan? –szóltam halkan, mire hirtelen eltávolodott tőlem és zavartan nevetni kezdett.

            - Ne haragudj. –szabadkozott.

            - Ugyan. –legyintettem, majd felálltam, hogy egyek valamit- Nem eszel velem?

            - Nem, köszi. Úgyis megyek, akkor majd összefutunk. –ment ki gyorsan az ajtón, majd hirtelen hatalmas csend lett úrrá a házon, amit nem sokkal később a telefonom hangos zenéje tört meg.

            - Igen? –vettem fel.

            - Mizu kicsi lány? –hallottam meg Kai pajkos hangját.

            - Semmi. –sóhajtottam egy nagyot.

            - Nem jössz át? Lóghatnánk együtt a fiúkkal, ők itt is vannak. –ekkor meghallottam, ahogyan köszönnek a háttérben.

            - Nem is tudom, még nincsenek itthon a többiek és Tao nagyon nem örülne, ha elmennék. –húztam a számat.

            - Nem fogja megtudni, gyere! Nem vagy már tíz éves kislány, akinek minden lépését követni kell. –érvelt tovább.

            - Ugye tudod, hogy miattad engem itt megutálnak? –kuncogtam kínomban.

            - Kérlek, gyere! Ne szólj senkinek, csak gyere! –hallottam a hangján, hogy elmosolyodott.

            - Ahh 20 perc és ott vagyok. –egyeztem bele végül.

            - Várlak. –mondta boldogan, majd letettük. Gyorsan összekaptam a cuccaimat és már indultam is mielőtt találkoznék a srácokkal.

Előre látom, hogy nem lesz jó vége ennek. Tao rá fog jönni, hogy Kaijal találkozgatok, mivel mást nem igen ismerek még Koreában. Itt vannak még a tornászok, de ők felnőttek.

Mindenesetre úgysincs jobb dolgom ma délután és meg akarom mutatni Taonak, hogy nem vagyok kicsi és nem mondhatja meg, mit tegyek.

Fél órán belül már a koreaiak lakásán ücsörögtünk és beszélgettünk. Igazából nagyon kedvesek és barátságosak. Kellemes csalódás volt megismernem őket. Ahogy egyre jobban közeledtünk egymáshoz, annál jobb lett.

Nem tudom, hány órája nevetgéltünk a nappaliban, mikor kimentem a mosdóba. Megnézegettem magamat a tükörben, megigazgattam a hajamat; amiket egy lány mindig megcsinál, ha lát egy tükröt. Visszaballagtam a fiúkhoz, majd folytattuk a beszélgetést ott, ahol abbahagytuk. Repült az idő, észre sem vettem, hogy kint besötétedett. Hirtelen csörrent meg a telefonom és ekkor vettem észre, hogy nyolc nem fogadott hívásom volt. Hat Taotól, kettő pedig Laytól.

            - Tao? –szóltam bele félénken, mire a szobában síri csend lett.

            - Most azonnal gyere haza! Beszélnünk kell!

7. rész

BaekHyun szemszöge

Néztem távolodó alakját, ahogyan eltűnik a háztömbök között. Nem tudom miért, de olyan kíváncsi vagyok ez a lány felől. Tudni akarom milyen ő, az életét ismerni. Nem érdekel, hogy barátja van, közelebb fogok férkőzni hozzá, bár ez így nehezebb lesz. De az legalább előnyöm, hogy Kai barátja, így sokat találkozunk majd.

Pár óra alatt elintéztem a dolgaimat, majd visszaindultam a lakásunkhoz. Otthon mindenki el volt foglalva a saját kis dolgával. Nem a saját szobámba indultam, hanem a szembeni helységbe. Egyedül volt bent a számomra keresett ember.

- Mi a pálya? –nézett fel rám.

- Nem sok. –huppantam le az ágyra- Mióta ismered Lient? –váltottam témát, talán túl

gyorsan is.

            - Miért kérdezed? –nézett rám ferdén.

            - Csak érdekel. Láttam jól megvagytok, így gondolom sokat lesz itt. Szeretnék többet megtudni róla. –magyaráztam egyszerűen.

            - Hát, kiskorunk óta jó barátok vagyunk. Szomszédok voltunk Kínában, így összebarátkoztunk. Rengeteg időt töltöttünk együtt, nagyon a szívemhez nőtt. –merengett vissza mosolyogva.

            - Mint egy megszállott, úgy beszélsz. –löktem meg nevetve.

            - Sok dolgon átmentünk és úgy megértenéd, miért kötődök ennyire hozzá. Fontos nekem és nem akarom elveszíteni a bátyja miatt. –lett keserű a hangja.

            - Ezt hogy érted?

            - Most engem szidnak ott és nem hiszem, hogy Tao jó szemmel nézné, ha megtudná, hogy a húga nálam volt. És nem most találkoztunk utoljára.

Bólogattam párat, majd felálltam, mert mára elég volt ennyi infó. Szóval a testvére nehéz eset. Jobb lesz vigyázni vele, de ha Lien itt van, akkor azt úgysem tudja senki.

KyungSooval összeütöttünk gyors egy kis vacsit, majd szóltunk a többieknek. Mind leültünk az asztal köré és falatozni kezdtünk.

Egyszer hirtelen Kai telefonja megszólalt jelezve, hogy SMS-e jött. Előkapta a készüléket, olvasgatott valamit, majd kuncogott egy aprót. Pötyögni kezdett, majd folytatta az evést. Biztosan Lien írt neki, remélem hamarosan láthatom majd.

Ezután mind nyugovóra tértünk, tanultunk, majd engem szépen elnyomott az álom.

Lien szemszöge

Siettem haza, mert már így is késésben voltam és tudom, hogy Tao nagyon mérges lesz rám. Tegnap amúgy is összekaptunk. Igazából csak most jöttem rá, mennyire fáradt vagyok. Ahogy sétáltam haza, majdnem összeestem, hogy én itt aludni fogok.

Nehezen felkecmeregtem a hatodik szintre és benyitottam a lakásunkba.

            - Végre itt vagy. –könnyebbült meg a testvérem.

            - Túlságosan féltesz. –dobtam le a táskámat egy székre és ültem a kanapéra a barátom mellé. Fejemet vállára hajtottam, mire simogatni kezdte a combomat.

            - Nehéz volt a suli? –kérdezte Chen.

            - Ahham. –mormogtam csukott szemmel. Éreztem, hogy Lay egy puszit nyom a fejemre. Valamit még beszélgettek a fiúk, de aztán ők is elmentek. Bevonszoltam magamat a szobámba, felkaptam a pizsamámat és befoglaltam a fürdőszobát. Megengedtem a tusolóban a vizet, míg a ruháimat szedegettem le magamról. Felkötöttem a hajamat egy szál fehérneműben, mikor két kar kígyózott át a felsőtestemen. Ugrottam egyet és ijedten megfordultam.

            - A szívbajt hozod rám. –fogtam ziháló mellkasomat.

            - Nem volt szándékos. –simult hozzám közelebb a vendég, s lágyan harapdálni kezdte ajkaimat. Nyugodtan hagytam, hadd szórakozzon párnáimmal. Nem sokkal később már szenvedélyesen csókolóztunk. Ekkor vettem észre, hogy nincs rajta a nadrágja, se a felsője. Hátamhoz nyúlt és könnyedén oldotta meg a kis kapocs gondot. A többi ruhámhoz hajította a már felesleges ruhadarabot. Megfogtam alsója korcát és lassan letoltam róla. Ezután én következtem, így hamarosan mindketten meztelenül álltunk be a forró víz alá. Fáradt testemnek elmondhatatlanul jól estek a könnyed cseppek és Lay érintései, simogatásai. Szépen megmosdattuk egymást, miközben alig szakadtunk el egymástól. Becsavart egy puha, fehér törülközőbe, majd maga köré is tekert egyet.

Miután felvettük a tiszta, alvós ruháinkat, bementünk a szobámba. Pakolgattam még egy kicsit, mikor hirtelen Lay ledöntött az ágyra, combjai közé vette a csípőmet, megtámaszkodott a fejem mellett és simogatni kezdte ajkaimat az enyémmel. Hajába túrtam, mire még jobban elmélyítette a csókunkat. Közben beférkőzött lábaim közé, teljes testsúlyával rám nehezedett. Egyre vadabb lett, éreztem a vágyat benne. Tény, hogy nagyon régen voltunk már együtt, még valamikor Kínában, hetekkel ezelőtt.

            - Kívánlak Lien. –suttogta a számba, majd a nyakamra tért rá.

            - Én is Lay, de olyan fáradt vagyok, hogy legszívesebben aludnék egy hétig. –állítottam le, mire csalódottan rám nézett- Ne haragudj, kérlek. Nagyon vágyom már rád, de nem lehetne holnap? –simogattam a vállát.

            - Dehogy haragszok, megértem, hogy fáradt vagy. –mosolygott, majd adott még egy nyelves puszit.

            - Ugye itt alszol? –kérdeztem kíváncsian.

            - Persze. –kuncogott, majd elhelyezkedtünk. Szorosan ölelt hátulról, én pedig a kezét simogattam, ami a hasamon pihent.

            - Szeretlek Lay. –mormogtam halkan.

            - De szeretem ezt hallani. És én is nagyon szeretlek. –puszilta meg a vállamat, majd mindketten elaludtunk.

Egy hét telt el azóta. Én mindennap kifulladásig gyakorlok a suliban, hol balettet, hol tornát, hol nyújtást vagy állóképességet. A fiúk nagyban űzik az egyetemet és megtalálták az ő kis csapataikat. Tao a harcművészetben, de van, aki a táncba, éneklésben vagy amihez a legjobban ért. Titokban végig intenzíven tartom a kapcsolatot Kaijal. Nagyjából már mindenről beszámoltam neki, ami abban a három évben történt. Kezdem lassan megismerni az ő csapatát is, bár eddig csak a nevekkel vagyok valamennyire tisztában. Mai délutánt Layjel töltöm. Meg sem tudom mondani, mikor voltunk csak így ketten együtt. Azóta se feküdtünk le, mert sosem volt alkalmas. Egyszer majdnem összejött, de megzavartak bennünket. Mindketten ki vagyunk éhezve egymásra. Vágyunk a másikra, hogy együtt lehessünk. De ez természetes, hiszen két szerelmesnek vannak szükségletei és ezt mi már nagyon régen teljesítettük. 

A parkba mentünk egy kis sétára, közben vettünk valami harapnivalót és csak ültünk, élveztük egymás társaságát. Alattunk folydogált a Han-folyó, amit egy nagyon széles betonkorlát választott el. Arra ült fel Lay, én pedig a lábánál foglaltam helyet. Hátam szorosan nekisimult a mellkasának, egyik lába lefelé lógott, míg a másik az combomat tartotta. Kezeivel átölelt, fejemet az övének hajtottam és néztük a tájat, miközben halkan beszélgettünk különböző dolgokról.

BaekHyun szemszöge

Muszáj volt elszakadnom a tanulmányok hadai közül, így elindultam, hogy kiszellőztessem a fejemet. Néztem a munkából hazatartó embereket, párocskákat. Meg is akadt a szemem egy gyönyörű lányon, aki háttal állt nekem. Nézegettem egy ideig a távolból, majd hirtelen felismertem az alak tulajdonosát. Lien volt az, egy kis rövidnadrágban, laza felsővel és oldalra fonott hajával. Olyan vékony, törékeny teste volt, hogyha az enyém lenne, mindentől védeném. Már éppen megindultam felé, mikor valaki megragadta a csuklómat. Értetlenkedve néztem hátra és láttam meg a barátomat, Kait.

            - Ne tedd! Nem szabad. –mondta komolyan.

6. rész

Kai szemszöge

            - Mi? –ennyit tudtam kinyögni.

            - Szerinted rezzenéstelen arccal tűrtem, hogy elmentél? Mindent és mindenkit ott hagyva, beleértve engem is. Egy levelet, üzenetet, semmit nem hagytál magad után. El sem köszöntél. –mondta szomorúan, majd leszállt a padkáról- Ha ennyit jelentett neked az egész, akkor most miért akarsz beszélni? Három éve se tetted. –mondta, majd elindult. Azonnal lepattantam a korlátról, megragadtam a csuklóját és megöleltem. Nem is gondoltam volna, hogy neki ez ennyit jelentett. Jó persze, tényleg közel álltunk egymáshoz. Én tanítottam meg táncolni, balettozni. Mi ketten ismertük egymás legrégebb óta, kivéve Taot, de ő rokon.

            - Sajnálom, hogy nem köszöntem el. –búgtam a fülébe, majd elengedtem.

            - Miért mentél el? –kérdezte hirtelen.

            - Ez most nem lényeg, de egyszer elmondom neked.

            - Szerinted a fiúk engedik, hogy veled találkozzak? –emelte fel a szemöldökét.

            - Nem kell tudniuk róla. A kérdés csak az, hogy te akarod-e?

            - Majd meglátjuk Kai. –hajtotta le a fejét.

            - A fiúk helyében visszafognám magamat. Ez nem Kína, más szabályokkal játszunk.

            - Ezt ne nekem mondd! –nézett rám, majd elindult.

            - Lien –kiáltottam utána, mire visszafordult- Jó volt látni. –mosolyodtam el.

            - Téged is. –bólogatott, majd sietve elindult.

Visszamentem a fiúkhoz, akik eddig minket figyeltek.

            - Milyen viszonyban vagy ezzel a lánnyal? –kérdezte Suho.

            - Liennek hívják és régen legjobb barátok voltunk. Húgomként tekintek rá.

            - Visszafogják majd magukat a kínaiak? –kérdezett rá Sehun.

            - Kétlem. Meg fogjátok látni, milyenek. –sóhajtottam, majd mind haza indultunk.

Lien szemszöge

            - Hol voltál ilyen sokáig? –kérdezte idegesen Tao, mikor beléptem a lakásunkba, ahol persze az egész kis csapat összegyűlt.

            - Suliban, aztán sétáltam egy kicsit. Miért, nem szabad?

            - A tegnapi után féltelek. –zárta volna le, de nem hagytam.

            - Te most komolyan azt gondolod, hogy Kai bántana minket? –hitetlenkedtem.

            - Lien, ezt nem értheted.

            - Persze. De azt ne feledd el, hogy jobban ismertem nálad. És ez undorító, hogy így beszélsz róla. –indultam be dühösen a szobámba. Nem volt kedvem velük társalogni, csak egy kis magányra vágytam. Azonnal előkaptam a telefonomat és megkerestem Kai számát, amit még a parkban adott meg.

            - Halló? –szólt bele mély hangján.

            - Lien vagyok, mikor találkozzunk? –tértem azonnal a lényegre.

            - Gyere holnap a lakásunkra, elküldöm a címet, de baj van? –tapintott rá a lényegre.

            - Nem fontos. De erről senki ne tudjon.

            - Nem fognak, csak a srácok, de bennük meg lehet bízni.

            - Nem bízok idegenekben. –jelentettem ki.

            - Majd megismered őket. Akkor holnap Lien. –tette le a telefont.

Többször kopogtam az ajtómon az este alatt, de nem volt kedvem senkit sem látni. Valamikor elnyomott az álom, így az aznapi ruhámban terültem el az ágyon.

Reggel időben kiűzte az ébresztőm az álmokat a szememből. Mivel tegnap úgy, ahogy voltam feküdtem le, így reggel be kellett iktatnom egy tusolást, a már amúgy is zsúfolt programomba. Kisurrantam a fürdőbe, vettem egy frissítő zuhanyt, amitől felébredtem. Hagytam egy cetlit Taonak, hogy elmentem, majd indultam is a suliba. Kőkemény izzasztó délelőtt után tudtam elszabadulni a teremtől, majd kiültem az öltözőbe, hogy kifújjam magamat. Éppen ekkor csörrent meg a telefonom, így kíváncsian vettem fel.

            - Halló?

            - Lien, mikor érsz rá? –hallottam meg Kai hangját.

            - Most van másfél órám. –mondtam gyorsan.

            - Király, elküldöm a címet és várlak. –tette le. Villámsebességgel átöltöztem, majd elindultam a megadott hely felé. Beletelt egy kis időbe, míg megtaláltam, de végül sikeresen rábukkantam a modern tömbházra.

Csengettem a megfelelő ajtónál, majd pár pillanat múlva Kai mosolygós arcával találtam szemben magamat. Meg akart ölelni, de kezemet mellkasának szegeztem és eltoltam.

            - Ne haragudj. –mondtam szomorúan.

           - Nem, megértem. –bólogatott, majd beengedett- Szoknod kell, értem. –mosolygott, majd bement a nappaliba.

            - Egyedül vagy? –kérdeztem kíváncsian.

            - Nem Baekhyun is itt van, de a szobájában el lesz. Gyere! –mutatott egy szoba felé, ami gondolom az övé volt. Le se tagadhatnák, hogy fiúlakás.

            - Szép a lakásotok. –dicsértem meg.

           - Köszi. –ült le az ágyára és én is helyet foglaltam- Először is, mi volt az tegnap este? Ne mondd, hogy semmi, mert ismerlek. –tette hozzá gyorsan.

            - Csak volt Taonak egy rossz mondata, ami nagyon felidegesített. –sóhajtottam fáradtan.

            - Mit mondott?

            - Nem lényeg. –hajtottam le a fejemet.

            - Szóval velem kapcsolatos. –mosolyodott el.

            - Nézd én megértem, hogy túlléptél a múlton, lezártad azt, ami Kínában történt, de azért megérthetnéd, hogy csúnya dolgokat mondtál rólunk a klubban. Ha nem is annak szántad, de minket megbántottál. –magyaráztam a fiúk helyzetét.

            - Nem akartam semmi rosszat mondani, de valahogy a tudtotokra kellett adnom, hogy én már nem tartozom közétek.

            - Finomabb formában is tehetted volna. Amúgy meg lassan három éve itt élsz, szerinted nem jutott el a tudatunkig? –emeltem fel a szemöldökömet.

            - Igazad van, sajnálom.

            - Mindegy, amúgy mi ez a rivalizálás köztetek? –kérdeztem most én.

            - Nem kell bemutatnom a helyzetet, ami Kínában volt. Mindenki ismert minket, mindenki felett állhattunk, mi voltunk a legjobbak. Elég sokszor kihasználtuk ezt, amire később rájöttem, hogy hatalmas hiba volt. Én megváltoztam. Itt is elég sokan ismernek minket, tudják a nevünket, mert mind másban tündöklünk, de közel sem olyan, mint ott volt. Itt ez tiszteletet jelent, elismerést. Felnéznek ránk és ez jó dolog. Nem használjuk ki, hanem próbálunk még jobbak lenni. –magyarázta.

            - De ebben nincs semmi rossz. –értetlenkedtem.

            - Csak hogy ezt a fiúk nem fogadják el. Itt is fel akarnak törni, amit megértek, de ez nem fog menni. Ha ugyanazt akarják folytatni, amit Kínában, akkor erősen megbánják. Suho sem fogja hagyni, ahogy mi sem. De kíváncsian várom, hogy mit hoznak fel. –mosolyodott el.

            - Kai, azért óvatosan. Nem akarom, hogy utálat legyen a két csapat között.

            - Nyugi, ez téged nem befolyásol.

            - Hogyne befolyásolna? Ott van nekem Tao, Lay meg mindenki más, itt pedig vagy te.

            - Örömmel hallom, hogy nem mondtál le rólam. –mosolyodott el halványan.

            - Viccelsz? –löktem meg egy kicsit a vállammal nevetve, majd az órára néztem- Nekem mennem kell. –álltam fel.

            - Ne, maradj még! –fogta meg a kezemet.

            - Nem sokára kezdődik az edzésem, muszáj ott lennem. –mentem ki a nappaliba.

            - Tényleg még mindig RG-zel? –jött ki utánam kuncogva.

            - Igen, de ez miért olyan vicces? –néztem rá, miután felvettem a cipőmet. Ekkor vettük észre, hogy nem vagyunk egyedül. Egy harmadik személy lépett ki a konyhából.

            - Semmi, csak eszembe jutott, mikor négy évesen ugrálgattál a kertben. –nevetett jó ízűen, amin én is kuncogni kezdtem.

            - Úgy látom jó sok élményt tudnátok mesélni. –támaszkodott neki az ajtófélfának a harmadik tag. Egymásra néztünk Kaijal és újból nevetni kezdtünk. Éppen ekkor jöttek meg a többiek és mind kíváncsian néztek rám, hogy mit keresek itt.

            - Mi ez a jó kedv? –kérdezték mosolyogva.

            - Semmi, amúgy ő itt Lien, ha valaki még nem ismerné. –húzott maga mellé Kai.

            - Sziasztok. –intettem egyet a kezemmel.

            - Te vagy az első lány a lakásunkban. –örvendezett egy nagyon magas fiú és ezen a kijelentésen mind nevetni kezdtünk.

            - Megtisztelő. –mondtam kuncogva- De nekem tényleg mennem kell. Akkor majd még beszélünk. –fordultam régi barátomhoz.

            - Rendben, bármi van, hívj! –húzott magához.

            - Várj, lekísérlek, mert el kell ugranom a városba. –vette fel a kabátját az egyik fiú, így ketten elindultunk. Csendben voltunk, amíg ki nem léptünk az épületből.

Egy irányba indultunk el, de még mindig nem tudtam, mit mondhatnék neki. Annyiszor összefutottam vele, de a nevét sem tudtam. Ő az, akivel mindig összefutottam, mindenhol ott volt. Elbúcsúztam tőle, mert megérkeztem az utcámhoz.

            - Akkor, szia… -akadtam el, mert nem tudtam a nevét az ismerős idegenemnek.

            - BaekHyun, Byun BaekHyun vagyok. –mosolygott kedvesen.