6. rész

Kai szemszöge

            - Mi? –ennyit tudtam kinyögni.

            - Szerinted rezzenéstelen arccal tűrtem, hogy elmentél? Mindent és mindenkit ott hagyva, beleértve engem is. Egy levelet, üzenetet, semmit nem hagytál magad után. El sem köszöntél. –mondta szomorúan, majd leszállt a padkáról- Ha ennyit jelentett neked az egész, akkor most miért akarsz beszélni? Három éve se tetted. –mondta, majd elindult. Azonnal lepattantam a korlátról, megragadtam a csuklóját és megöleltem. Nem is gondoltam volna, hogy neki ez ennyit jelentett. Jó persze, tényleg közel álltunk egymáshoz. Én tanítottam meg táncolni, balettozni. Mi ketten ismertük egymás legrégebb óta, kivéve Taot, de ő rokon.

            - Sajnálom, hogy nem köszöntem el. –búgtam a fülébe, majd elengedtem.

            - Miért mentél el? –kérdezte hirtelen.

            - Ez most nem lényeg, de egyszer elmondom neked.

            - Szerinted a fiúk engedik, hogy veled találkozzak? –emelte fel a szemöldökét.

            - Nem kell tudniuk róla. A kérdés csak az, hogy te akarod-e?

            - Majd meglátjuk Kai. –hajtotta le a fejét.

            - A fiúk helyében visszafognám magamat. Ez nem Kína, más szabályokkal játszunk.

            - Ezt ne nekem mondd! –nézett rám, majd elindult.

            - Lien –kiáltottam utána, mire visszafordult- Jó volt látni. –mosolyodtam el.

            - Téged is. –bólogatott, majd sietve elindult.

Visszamentem a fiúkhoz, akik eddig minket figyeltek.

            - Milyen viszonyban vagy ezzel a lánnyal? –kérdezte Suho.

            - Liennek hívják és régen legjobb barátok voltunk. Húgomként tekintek rá.

            - Visszafogják majd magukat a kínaiak? –kérdezett rá Sehun.

            - Kétlem. Meg fogjátok látni, milyenek. –sóhajtottam, majd mind haza indultunk.

Lien szemszöge

            - Hol voltál ilyen sokáig? –kérdezte idegesen Tao, mikor beléptem a lakásunkba, ahol persze az egész kis csapat összegyűlt.

            - Suliban, aztán sétáltam egy kicsit. Miért, nem szabad?

            - A tegnapi után féltelek. –zárta volna le, de nem hagytam.

            - Te most komolyan azt gondolod, hogy Kai bántana minket? –hitetlenkedtem.

            - Lien, ezt nem értheted.

            - Persze. De azt ne feledd el, hogy jobban ismertem nálad. És ez undorító, hogy így beszélsz róla. –indultam be dühösen a szobámba. Nem volt kedvem velük társalogni, csak egy kis magányra vágytam. Azonnal előkaptam a telefonomat és megkerestem Kai számát, amit még a parkban adott meg.

            - Halló? –szólt bele mély hangján.

            - Lien vagyok, mikor találkozzunk? –tértem azonnal a lényegre.

            - Gyere holnap a lakásunkra, elküldöm a címet, de baj van? –tapintott rá a lényegre.

            - Nem fontos. De erről senki ne tudjon.

            - Nem fognak, csak a srácok, de bennük meg lehet bízni.

            - Nem bízok idegenekben. –jelentettem ki.

            - Majd megismered őket. Akkor holnap Lien. –tette le a telefont.

Többször kopogtam az ajtómon az este alatt, de nem volt kedvem senkit sem látni. Valamikor elnyomott az álom, így az aznapi ruhámban terültem el az ágyon.

Reggel időben kiűzte az ébresztőm az álmokat a szememből. Mivel tegnap úgy, ahogy voltam feküdtem le, így reggel be kellett iktatnom egy tusolást, a már amúgy is zsúfolt programomba. Kisurrantam a fürdőbe, vettem egy frissítő zuhanyt, amitől felébredtem. Hagytam egy cetlit Taonak, hogy elmentem, majd indultam is a suliba. Kőkemény izzasztó délelőtt után tudtam elszabadulni a teremtől, majd kiültem az öltözőbe, hogy kifújjam magamat. Éppen ekkor csörrent meg a telefonom, így kíváncsian vettem fel.

            - Halló?

            - Lien, mikor érsz rá? –hallottam meg Kai hangját.

            - Most van másfél órám. –mondtam gyorsan.

            - Király, elküldöm a címet és várlak. –tette le. Villámsebességgel átöltöztem, majd elindultam a megadott hely felé. Beletelt egy kis időbe, míg megtaláltam, de végül sikeresen rábukkantam a modern tömbházra.

Csengettem a megfelelő ajtónál, majd pár pillanat múlva Kai mosolygós arcával találtam szemben magamat. Meg akart ölelni, de kezemet mellkasának szegeztem és eltoltam.

            - Ne haragudj. –mondtam szomorúan.

           - Nem, megértem. –bólogatott, majd beengedett- Szoknod kell, értem. –mosolygott, majd bement a nappaliba.

            - Egyedül vagy? –kérdeztem kíváncsian.

            - Nem Baekhyun is itt van, de a szobájában el lesz. Gyere! –mutatott egy szoba felé, ami gondolom az övé volt. Le se tagadhatnák, hogy fiúlakás.

            - Szép a lakásotok. –dicsértem meg.

           - Köszi. –ült le az ágyára és én is helyet foglaltam- Először is, mi volt az tegnap este? Ne mondd, hogy semmi, mert ismerlek. –tette hozzá gyorsan.

            - Csak volt Taonak egy rossz mondata, ami nagyon felidegesített. –sóhajtottam fáradtan.

            - Mit mondott?

            - Nem lényeg. –hajtottam le a fejemet.

            - Szóval velem kapcsolatos. –mosolyodott el.

            - Nézd én megértem, hogy túlléptél a múlton, lezártad azt, ami Kínában történt, de azért megérthetnéd, hogy csúnya dolgokat mondtál rólunk a klubban. Ha nem is annak szántad, de minket megbántottál. –magyaráztam a fiúk helyzetét.

            - Nem akartam semmi rosszat mondani, de valahogy a tudtotokra kellett adnom, hogy én már nem tartozom közétek.

            - Finomabb formában is tehetted volna. Amúgy meg lassan három éve itt élsz, szerinted nem jutott el a tudatunkig? –emeltem fel a szemöldökömet.

            - Igazad van, sajnálom.

            - Mindegy, amúgy mi ez a rivalizálás köztetek? –kérdeztem most én.

            - Nem kell bemutatnom a helyzetet, ami Kínában volt. Mindenki ismert minket, mindenki felett állhattunk, mi voltunk a legjobbak. Elég sokszor kihasználtuk ezt, amire később rájöttem, hogy hatalmas hiba volt. Én megváltoztam. Itt is elég sokan ismernek minket, tudják a nevünket, mert mind másban tündöklünk, de közel sem olyan, mint ott volt. Itt ez tiszteletet jelent, elismerést. Felnéznek ránk és ez jó dolog. Nem használjuk ki, hanem próbálunk még jobbak lenni. –magyarázta.

            - De ebben nincs semmi rossz. –értetlenkedtem.

            - Csak hogy ezt a fiúk nem fogadják el. Itt is fel akarnak törni, amit megértek, de ez nem fog menni. Ha ugyanazt akarják folytatni, amit Kínában, akkor erősen megbánják. Suho sem fogja hagyni, ahogy mi sem. De kíváncsian várom, hogy mit hoznak fel. –mosolyodott el.

            - Kai, azért óvatosan. Nem akarom, hogy utálat legyen a két csapat között.

            - Nyugi, ez téged nem befolyásol.

            - Hogyne befolyásolna? Ott van nekem Tao, Lay meg mindenki más, itt pedig vagy te.

            - Örömmel hallom, hogy nem mondtál le rólam. –mosolyodott el halványan.

            - Viccelsz? –löktem meg egy kicsit a vállammal nevetve, majd az órára néztem- Nekem mennem kell. –álltam fel.

            - Ne, maradj még! –fogta meg a kezemet.

            - Nem sokára kezdődik az edzésem, muszáj ott lennem. –mentem ki a nappaliba.

            - Tényleg még mindig RG-zel? –jött ki utánam kuncogva.

            - Igen, de ez miért olyan vicces? –néztem rá, miután felvettem a cipőmet. Ekkor vettük észre, hogy nem vagyunk egyedül. Egy harmadik személy lépett ki a konyhából.

            - Semmi, csak eszembe jutott, mikor négy évesen ugrálgattál a kertben. –nevetett jó ízűen, amin én is kuncogni kezdtem.

            - Úgy látom jó sok élményt tudnátok mesélni. –támaszkodott neki az ajtófélfának a harmadik tag. Egymásra néztünk Kaijal és újból nevetni kezdtünk. Éppen ekkor jöttek meg a többiek és mind kíváncsian néztek rám, hogy mit keresek itt.

            - Mi ez a jó kedv? –kérdezték mosolyogva.

            - Semmi, amúgy ő itt Lien, ha valaki még nem ismerné. –húzott maga mellé Kai.

            - Sziasztok. –intettem egyet a kezemmel.

            - Te vagy az első lány a lakásunkban. –örvendezett egy nagyon magas fiú és ezen a kijelentésen mind nevetni kezdtünk.

            - Megtisztelő. –mondtam kuncogva- De nekem tényleg mennem kell. Akkor majd még beszélünk. –fordultam régi barátomhoz.

            - Rendben, bármi van, hívj! –húzott magához.

            - Várj, lekísérlek, mert el kell ugranom a városba. –vette fel a kabátját az egyik fiú, így ketten elindultunk. Csendben voltunk, amíg ki nem léptünk az épületből.

Egy irányba indultunk el, de még mindig nem tudtam, mit mondhatnék neki. Annyiszor összefutottam vele, de a nevét sem tudtam. Ő az, akivel mindig összefutottam, mindenhol ott volt. Elbúcsúztam tőle, mert megérkeztem az utcámhoz.

            - Akkor, szia… -akadtam el, mert nem tudtam a nevét az ismerős idegenemnek.

            - BaekHyun, Byun BaekHyun vagyok. –mosolygott kedvesen.