9. rész

Lien szemszöge

Lassan emeltem el a fülemtől a készüléket és néztem rá a többiekre.

            - Most mennem kell. –mondtam halkan és már fel is álltam, hogy elinduljak.

            - Elkísérlek. –pattant fel azonnal Kai.

            - Nem jó ötlet. Csak rosszabb lenne, ha megtudnák, hogy veled voltam.

            - Kint sötét van, nem fogom hagyni, hogy egyedül menj. –zárta le a témát. Elköszöntem a fiúktól és ketten elindultunk. Egy ideig csak csendben sétáltunk egymás mellett.

            - Nagyon mérges volt? –szólalt meg végül Kai.

            - Igen. Gondolom miről lesz szó otthon. –sóhajtottam egy fájdalmasat.

            - De azért beszélünk még? –nézett rám kétségbeesetten.

            - Persze, csak mást kell kitalálni. –merengtem el. Az út további részében a gondolataimmal játszadoztam. Szépen lassan elértünk az emeletes házunk bejáratához.

            - Annyira örülök Lien, hogy újra találkozhattunk, és hogy újra itt vagyunk egymásnak. –mondta őszintén Kai, mélyen a szemembe nézve.

            - Én is örülök. –öleltem meg, majd elindultam a lift felé. Mielőtt beléptem volna a 117-tel számozott fehér ajtón, vettem egy nagy levegőt, majd lenyomtam a réz fogantyút.

            - Fél tizenkettő. Mit csináltál te fél tizenkettőig? –szegezte nekem a kérdést Tao, ahogyan beértem a nappaliba. Persze az egész kis csapat ott volt. Hol máshol lettek volna?

            - Dolgom volt. –adtam egy egyszerű választ.

            - Mégis milyen dolgod lehetett eddig?

            - Magányügy.

            - Kivel voltál? –folytatta. Nagyon régen láttam ennyire komolynak.

            - Mi van? Nem hiszem, el, hogy megint eljátszuk.

            - Válaszolj a kérdésemre! –emelte fel a hangját idegesen, mire nem csak én, de a többiek is meglepődve meredtek rá.

            - Semmi sem kötelez, hogy beszámoljak a dolgaimról. –maradtam határozott.

            - A bátyád vagyok és én vigyázok rád, így köteles vagy elmondani. Csak nem a legjobb barátoddal voltál? Kaijal? –húzta fel a szemöldökét.

            - És ha igen? –tettem keresztbe a karjaimat.

            - Megmondtam, hogy nem beszélhetsz vele. –sziszegte.

            - Nem mondhatod meg, mit tegyek. Nem vagyok kislány. –mentem közelebb.

            - De igen az vagy és neked mi parancsolunk. –kiabálta. Ledermedve néztem rá, majd a többiekre, akik csendben ültek eddig. Kérdőn pillantottam a barátomra, aki bólintott egy aprót, hogy Taonak ad igazat.

            - Azt várhatjátok. –válaszoltam halkan és elindultam a szobámba, de megragadta a kezemet és visszahúzott.

            - Még nem végeztünk. –jelentette ki dühösen.

            - De igen. Elegem van, hogy kislánynak kezeltek, hogy mindenről tudni akartok. Ennyi magánéletem sem lehet? Mondd már meg őszintén, hogy mit ártott Kai nektek? Vagy nekem? –kérdeztem mindegyikőjüktől.

            - Elárult minket. –válaszolt Kris.

            - És ti most mit csináltok? –kérdeztem halkan- Undorító dolgot állítotok róla. El kéne fogadnom, hogy kérdezősködtök, és hogy nem bíztok bennem? –néztem a barátomra, aki sajnálkozóan meredt rám.

            - Együtt vagyunk és kitartunk egymás mellett. Megbeszéltük, hogy össze fogunk fogni, mikor idejöttünk. –érvelt a testvérem, de közbeszóltam.

            - De én nem akartam idejönni. –kiabáltam- Nem akartam eljönni Kínából, nem akartam költözni, új iskolát kezdeni. Miattatok jöttem és számtalanszor megbántam. –gyűltek könnyek a szemembe.

            - Lien –enyhült meg a bátyám- Túl kell lépnünk apáékon és azokon, amik ott történtek. El kell fogadunk, hogy ők nincsenek többé.

            - Örülök, ha te ilyen könnyen túl vagy ezen. De én nem. –gördült le egy könnycsepp az arcomon és mielőtt bárki mondhatott volna valamit, elrohantam a szobámba és bezártam az ajtót. Lecsúsztam a fal mentén és sírni kezdtem.

Nekem sosem volt könnyű elfogadni a tényt, hogy árvák vagyunk. Próbáltam az erőset mutatni a fiúk előtt, de sosem kérdezte senki; jól vagyok-e. Hogy én mit érzek? Tao pár hét után túl volt rajta és így mindenki azt gondolta én is, de közelről sem volt ilyen a helyzet. Elveszíteni a szüleinket, elfogadni, hogy már nincsenek többé, ez nem könnyű.

Addig sírtam a földön ülve, míg teljesen elnyomott az álom.

Reggel nagyon rosszul keltem. Még mindig a földön feküdtem, majd nehezen feltápászkodtam. Kimentem a fürdőbe és a külsőm sem volt jobb, mint ahogyan éreztem magamat. Sápadt arc, feldagadt szemek. Megmosakodtam, átöltöztem és gyorsan eljöttem, mielőtt találkoztam volna valakivel.

Egy szót nem szóltam egész nap. Megállás nélkül csináltam a gyakorlatokat, keményen hajtottam, de a lelki gondok legyőztek. Sokat hibáztam, elestem, elrontottam.

            - Lien, van valami gond? –jött oda HaNa.

            - Csak rossz napom van, ne haragudjatok. –hajtottam le a fejemet.

            - Megesik, most viszont jobb lenne, ha kimennél futni egy kicsit. –javasolta, mire rábólintottam. Nincs is szükségem másra; zene és egyedüllét.

Vagy negyedórája futkározhattam kint, mikor lelassítottam és sétáltam egy darabig. Urrá lettek rajtam az érzelmek és hagytam, hogy pár könnycsepp lefolyjon az arcomon. Hirtelen valaki megragadta a csuklómat hátulról, mire ijedten fordultam meg. A koreai csapat mosolygott rám, de ahogy meglátták a könnyeket az arcomon, elkomorodtak.

            - Lien, mi a baj? –kérdezte Kai. Kikaptam a kezemet az övéből és hátrálni kezdtem.

            - Semmi. –törölgettem az arcomat.

            - De látom, bántottak? –folytatta.

            - Most mennem kell. –indultam volna el, de megakadályozott.

            - Lien, mondd el! –nézett a szemembe.

            - Mennem kell. –téptem ki a kezemet ismét és elfutottam. Meg sem álltam a suliig. A csapattársaim azt mondták, menjek haza, mert nem vagyok képes odafigyelni a dolgokra. Így is tettem, átöltöztem, majd elindultam az otthonnak kijelölt hely felé. Beszélni akartam Kaijal, elmondani mindent, de nem tehettem. Csak több gondot okoztam volna magamnak.

Ahogy elértem az ajtómhoz, pont akkor mentek be a szemben lévő lakáshoz Lay, Luhan és Chen. Ahogy megláttak megindultak.

            - Lien, hogy-hogy ilyen hamar itthon vagy? –kérdezte Chen.

            - Hazaengedtek. –válaszoltam a földet nézve, majd nyitogatni kezdtem az ajtót.

            - Lien. –fogta meg a kezemet Lay, de leráztam magamról.

            - Most ne.

            - De ha nem most, akkor sosem fogjuk. Kérlek, csak beszéljük meg! –fordított szembe magával és nézett mélyen a szemembe. Bólintottam egy aprót, mert nem szerettem velük haragban lenni. Főleg nem Layjel, Luhannal és Chennel. Ők álltak hozzám a legközelebb.

Egy darabig egymást néztük a barátommal, míg a másik kettő személy minket figyeltek. Lassan Lay magához ölelt és szorosan fonta körém karjait. Nem tudom miért, de sírni kezdtem. Halkan szipogtam a mellkasába, míg simogatta a hátamat.

            - Semmi baj kicsim. –puszilta meg a fejemet- Annyira sajnálom a tegnapot, tudod, hogy teljes mértékben bízok benned, ahogy mindenki. Tao kicsit túlreagálta, nem gondolta komolyan. –mondta, mire elhúzódtam, hogy a szemébe tudjak nézni.

            - De igen, komolyan gondolta. –szipogtam.

            - Mindannyiunknak fontos vagy, nem akarjuk, hogy bárki is bántson. Félünk, hogy Kainak hátsószándékai vannak. –magyarázta, mire Luhan és Chen bólogatni kezdtek.

            - Hogy lennének, a legjobb barátom.

            - Tudom, de csak eltelt három év és semmit nem hallottunk felőle. Csak óvatosak vagyunk. –törölte le az arcomról a sós cseppeket. Megértettem, mit akar mondani, mire bólogatni kezdtem.

            - Ne haragudjatok a tegnapiért. –kértem bocsánatot.

            - Semmi gond, megértjük. –mosolygott Chen és Luhan is.

            - Akarod, hogy átmenjek? –kérdezte Lay. Bólogattam, mire mindketten hozzánk mentünk, a fiúk pedig a saját lakásukba. Befeküdtünk az ágyamba, nyakába temettem az arcomat és csak élveztük azt a kis nyugalmat, amit most kaptunk. Ahogyan Tao hazajön, ez úgyis szerte fog foszlani.