2. rész

Suho szemszöge

            Mind a hatalmas elkerített udvaron gyűltünk össze és hallgattuk a köszöntőt. Rengeteg elsőéves van; köztük mi is. Nem is figyeltem a beszédre, csak szépen kémleltem a tömeget a napszemüvegem mögül. Mind a hatan egy csapatban álltunk, de ahogyan észrevettem a többiek se figyeltek a szövegre. Vagy a lányokat nézték vagy a csoportokat.

Úgy fél óra múlva vége is lett az egész műsornak, így megindult a hatalmas egyetemista közeg a kijárat felé, a kollégiumokhoz és a klubhelyekhez.

            - Fiúk, egész nyáron nem láttalak titeket. –jött oda hozzánk régi jó barátunk NaeSang.

            - NaeSang, mi van veled? –köszöntöttük egymást.

            - Megvagyok, alig vártam már az egyetemet, önálló életet meg az egészet.

            - Srácok, miért bámulnak minket ennyire? –kérdezte halkan Sehun, mire mind körülnéztünk. Akik elmentek mellettünk, azok mind minket néztek.

            - Kérdezik azok, akik a legtehetségesebbek itt. –nevetett jókedvűen barátunk.

            - Az egy dolog, hogy nyertünk pár versenyt, de ennyi. –ráztam a fejemet.

            - Egy pletyka gyorsan terjed. Jó a stílusotok, menők vagytok és tehetségesek. –folytatta ismerősünk.

            - Jó évünk lesz. –harapott az ajkára Jongin, ahogyan megnézett egy lány bandát.

            - Nem jöttök a McRobensbe? –váltott témát ChanYeol.

            - Ezt most kihagyom, mert találkozóm van a barátnőmmel. Majd összefutunk még. Sziasztok! –ment el, így mi is tovább álltunk.

Egy kicsit elgondolkodtam azokon, amiket mondott. Elismerem, hogy jelentős létszámú versenyt megnyertünk, különböző dolgokban. Mind a hatunknak meg volt a személyes területete, amiben kiemelkedően jó volt. A végén még ezzel előnyt szerzünk.

Lien szemszöge

 Miután a fiúk elmentek, én is nekikezdtem a készülődésnek. Egy óra múlva találkozok a gimnáziumom igazgatójával, aki ösztöndíjjal juttatott engem Koreába. Vagyis a bátyám miatt úgyis jöttem volna, de így legalább valami ösztönzött. Az ország legjobb tornász iskolájába nyertem felvételt. Kiskorom óta űzöm a szenvedélyemet, ami nem más, mint az RSG, más néven ritmikus sportgimnasztika. Nagyon közel áll hozzám ez a sportág. Már nem is sportként tekintek rá, hanem álomnak. Ez az életem, ezt szeretem csinálni és senki nem veheti el tőlem.

Két éve megnyertem Kínában a világbajnokságot, amit sikeresen tavaly is megszereztem.

Profi képzést kaptam a hazámban és fájt, mikor ott kellett hagynom. De remélem a nagy versenyekre, haza mehetek majd.

Ahogy elkészültem, felkaptam a táskámat, egy napszemüveget és indultam is. Későn köszönt be az ősz, így fantasztikus idő van. Bár itt egy héttel hamarabb kezdődött a fiúknak az egyetem, nekem pedig a gimnázium, ezért még nyugodtan élvezhetjük az augusztusi időjárást.

Sétálva negyedórányira volt az intézmény, ahol a tanulmányaimat folytathatom.

            - Jó napot! –hajoltam meg illedelmesen Mrs. Choi előtt.

            - Örvendek ShuLien, már nagyon vártalak. –mosolygott kedvesen- Gyere! –indult el, így követtem. Először egy nagy irodába mentünk, ami gondolom az övé volt.

            - Ülj le, kérlek! –mutatott a kanapéra, ami a szoba közepén szobrozott. Úgy tettem, ahogyan mondta. Helyet foglaltam, majd egy kicsit körül néztem a helyen, ahol voltunk.

            - Minden eredményedet elküldték nekem és meg kell mondjam, lenyűgözött. Te már kész profiként éled napjaidat.

            - Azért sokat kell még tanulnom. –mondtam félénken.

            - Nyilvánvaló, de szerintem ez a hely tökéletes lesz számodra. A felnőttek közé teszlek, mert nem gondolom, hogy a veled egykorúakkal kéne edzened. Sokat fogsz tanulni a tőled jóval idősebb tornászoktól. –magyarázta. Kicsit megijedtem, mert eddig nem igen edzettem a felnőtt korosztállyal. Persze volt már rá példa, de az csak egy-egy alkalom volt, nem rendes edzés a mindennapokban.

            - Szóval itt van az órarended, a többiekkel meg szerintem könnyen összebarátkozol majd. Most nézzük meg az iskolát! –állt fel vidáman és már indult is. Gyorsan elsüllyesztettem a dossziét a táskámban és sietősen utánamentem.

Mindent megmutatott, nagyon modern és jó felépítésű iskola volt; tetszett. A falakon a sikeresebb diákok képei díszelegtek és minden szegletében a torna iránti szeretetet tükrözte.

            - Itt lesz a legtöbb órád, ez a felnőttek gyakorlóterme. Ezen a folyosón általában csak ti vagytok, ezen a részen minden termet használhattok, amikor csak akartok. Az öltözők arra vannak a többit pedig már láttad. Van kérdésed? –fordult felém kíváncsian.

            - Egyenlőre nincsen. –válaszoltam magabiztosan.

            - Köszöntelek nálunk Lien, remélem, jól fogod érezni magadat. –rázott velem kezet, majd elment. Fújtam egy hatalmasat és jobbnak láttam, ha most sétálok egyet. Mikor kiértem az utcára megláttam egy sétálóutcát, így elindultam afelé. Nem most vagyok először Szöulban, így némi ismeretem van már. Úgy tízpercnyire lehettem a gimnáziumomtól, mikor egy kedves kis kávézóba tértem be. Kikértem elvitelre egy mogyorós, fahéjas energiabombát, majd tovább mentem. Feltettem a fülhallgatómat és így jártam az utcákat.

Teljesen elmerültem a gondolataimban, miközben vitt a lábam előre. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy nekiütközök valami keménynek. Kivettem a fülemből a zenélő készüléket és felnéztem az előttem álló dologra. Ekkor vettem észre, hogy egy mellkasnak mentem neki.

            - Ne haragudj, megütötted magadat? –nézett le rám a testrész gazdája.

            - Nem, csak elbambultam, sajnálom. –válaszoltam és pillantottam fel az idegenre. Szép barna szemei voltak a fiúnak, de ami egyből feltűnt az a tökéletes mosolya.

            - Úgy vélem ez a tied. –vette fel a földről az elejtett dossziét, amit nem rég olvasgattam.

            - Igen, köszönöm. –mosolyodtam el én is. Meredten nézett rám, ami egy kicsit kezdett kínos lenni. Köhintettem egyet és elkaptam a tekintetemet.

            - Haver nem jössz? –jött oda hozzánk egy iszonyat magas fiú.

            - De, mindjárt. –válaszolta úgy, hogy le nem vette rólam a szemét.

            - Én megyek is. Tényleg ne haragudj, akkor sziasztok. –jöttem el onnan mihamarabb, de éreztem a tekinteteket magamon, miközben sietősen szedtem lábaimat.

Mikor már kétutcányira voltam az előbbi jelenet helyszínétől, lassítottam és sóhajtottam egy nagyot. Beletúrtam a hajamba és elmerengtem a történteken. Telefonom csörgése vetett végett a gondolkodásomnak, majd előkaptam a zsebemből a zenélő készüléket.

            - Háló? –szóltam bele.

            - Lien, hol vagy? –hallottam meg testvérem hangját.

            - Öhmm, mindjárt otthon vagyok. –válaszoltam és elindultam a megfelelő irányba.

            - Itthon vagyunk és elterveztük, hogy elmegyünk enni valamit. Jössz velünk?

            - Még szép, hogy jön. –hallottam meg Lay hangját a háttérből, amin kuncogni kezdtem.

            - Tíz perc és otthon vagyok. –tettem le, majd mosolyogva elindultam a lakásunk felé. Tényleg nem telt bele sok időbe és már a lépcsőkön ballagtam fel. Gondoltam, hogy az egész csapat a mi lakásunkban lesz. Igazából mind a kettő a mienk, így úgyis össze-vissza fogunk aludni, tartózkodni. Mindenki mindenhol lesz, amit nem bánok, csak majd néha kell az egyedüllét. Halkan benyitottam az előtérbe, szürke topánkámat egy kis papucsra váltottam, majd bementem a nappaliba, ahol rám várt az egész csapat.

            - Végre, már kezdtem ideges lenni. –könnyebbült meg Tao.

            - Nem hiszem, hogy ennyire félteni kellene. Nem először járok itt. –tettem le a táskámat. Barátomhoz mentem és egy gyors üdvözlő csókot váltottunk, majd maga elé húzott és hátulról ölelve néztünk a többiekre.

            - Milyen volt a gimnázium és a találkozás? –kérdezte kíváncsian Chen.

            - Nem volt rossz. Nagyon szép az épület, az igazgató is nagyon kedves. –soroltam.

            - Akkor miért vagy ilyen szomorú? –kérdezte ferdén a bátyám.

            - A felnőttekhez tettek. Azt mondta unatkoznék a velem egykorúak edzésén, így egyből a válogatottakhoz rakott. –ismertem be.

            - És ez miért rossz? –kérdezte Kris értetlenül.

            - Lien otthon is a válogatottban edzettél. –folytatta a testvérem.

            - Igen, de a felnőttek azok már a profik. Nekem csak pár alkalmam volt ilyen edzésekre Kínában, itt viszont egyből a mély vízbe dobnak.

            - Te is tudod, hogy profi vagy. Legalább a selejtezőre jól felkészülsz. Ez nem rossz, hanem isteni. –biztatott Tao.

            - Jó, csak hagyjátok abba a lelkesítő beszédet. –tettem fel a kezemet jelezve, hogy megadom magamat. Úgy döntöttünk, hogy jobb lenne indulni, így mind összeszedtük a cuccainkat és nekivágtunk az éjszakának. Nem messze volt egy étteremféleség, ahova bementünk. Nagyon hangulatos volt, szimpatikus helynek tűnt. Mind leültünk, rendeltünk és különböző történetekkel szórakoztattuk egymást. A fiúk mindig feldobták a kedvemet, mindegyikőjükre bátyámként tekintettem. Ez volt a mi kis családunk és senki nem állhatott közénk. Kitartottunk egymás mellett, megvédtük egymást és ez jó érzéssel töltött el. Szorosabban hozzábújtam Layhez, aki természetesen viszonozta és az oldalamat kezdte el simogatni egyik kezével. Az asztal alatt átöleltem a derekát, fejemet az övének döntöttem, mire kaptam egy apró puszit a homlokomra. Ezt a családot semmi nem ronthatja el.