30. rész

Lien szemszöge

Öt nap telt el. A lábam fájdalmát már nagyjából elviselem, csak a tudattal kell még megbirkóznom.

            - Igen, jobban vagyok…nem, nekem is hiányoztok, majd igyekszem gyógyulni….rendben, köszönöm. Szia! –tettem le a telefont és fújtattam egy hatalmasat az ágyamban ülve. Kint már sötét volt, a fiúk már mind itthon voltak. Napközben kicsit unatkozom, de mivel nekik muszáj órára menniük, így nem tehetek semmit.

Ezen gondolkoztam, miközben besüppedt mögöttem az ágy, megéreztem két kezet összefonódni a hasamon és lágy puszikat végig a vállamon fel a nyakamra.

Becsuktam a szememet a jó érzésre és hagytam, hogy hadd tegye, amit akar.

            - Hogy érzed magad? –búgta a kicsi csókok között.

            - Jobban. Hiányoztál. –döntötte oldalra a fejemet, hogy jobban hozzám férjen.

            - Te is nekem, el sem tudom mondani mennyire. –tért át a fülem alatti részre. Nagyokat sóhajtoztam, mert régen éreztem már ilyet. Utoljára még BaekHyunnal voltam hetekkel ezelőtt.

            - BaekHyun ne, kérlek. –ziháltam gyengén. Nem akartam, hogy abbahagyja, de ilyen állapotban folytatni se tudjuk.

            - Ne haragudj, de nagyon kívánlak. –ül mellém és magához húz.

            - Én is téged, de ez most lehetetlen. Sajnálom. –hajtom le a fejemet.

            - Nehogy bocsánatot kérj már! –kuncog rajtam- Hidd el, mindent be fogunk pótolni! –vetíti rám ezer wattos mosolyát. Halkan nevetni kezdek és most érzem először, hogy jól vagyok.

Újabb fájdalmas, gyötrő napokat hagytunk magunk után. Kezd visszajönni az életkedvem, de nem is hasonlítható a régi énemhez.

            - Hogy vagy édes? –lépett be hozzám BaekHyun egyik szombat reggel. Ma végre mindenki itthon van, bár páran szorgalmasan tanulnak.

            - Most beszéltem az orvosommal. Ma kell bemennem kontrollra. Elkísérsz? –nézek rá kíváncsian.

            - Persze. –egyez bele azonnal- Mikor indulunk?

            - Van még másfél óránk, de át kéne öltöznöm, meg valami emberi külsőt varázsolnom magamra. –sóhajtok.

            - Most is gyönyörű vagy. –csókolja meg a vállamat- De segítek, ha ezt akarod. –pattant fel.

            - Te akarsz segíteni öltözni? –emelem fel a szemöldökömet.

            - Először is a fiúknak nem engedném, másodszor, ha jól emlékszem én már láttam mindent. –nyalja meg a száját, mire teljesen elpirulok. Hogy tud egy mondatával, így levenni a lábamról? Inkább nem reagáltam rá semmit, csak lehajtottam a fejemet. Gyengéden csípőm köré fonta a kezét és lassan felhúzott az ágyról.

            - Ne legyél zavarban! Imádom minden porcikád. –suttogta a nyakamba, miközben édes lehelete csiklandozta a bőrömet. Kirázott a hideg tőle.

            - Hogyne lennék, ha ilyeneket csinálsz? –suttogtam a levegőbe.

            - Így is kívánlak, ne kísérts! –mormogta, majd szépen lassan a keze betévedt a felsőm alá. Kicsi köröket ír le, majd egyre fentebb tolja a puha anyagot. Áthúzza a fejem végül ledobja az ágyra. Egyik kezével végig tart, hogy stabilabban tudjak állni.

            - Direkt csinálod ilyen lassan? –fordítom el a fejemet.

            - Kiélvezem a helyzetet és téged. –nyom egy nyelves csókot ajkaimra, majd elém sétál és óvatosan tolni kezd hátra. Lassan eltotyogunk az asztalig, aminek nekitámasztom a fenekemet, így már az tart engem.

Mélyen a szemembe néz, miközben kezeivel végigsimít a felsőtestemen. Ujjai tolni kezdik a rövidnadrágomat lefelé. Leguggol, majd segít kilépni a kis ruhadarabból.

            - Áhh –nyögök fel fájdalmasan, mikor megmozdítom a bokámat.

            - Jól vagy? -néz fel rám ijedten.

            - Persze, csak ne hagyd abba! –lihegem, mire elmosolyodik. Apró puszikkal halad fel a lábamon, miközben a belsőcombomat simogatja. Nagyokat sóhajtozok, mialatt csókjaival kényeztet. Ujjai beférkőznek az asztal és a fenekem közé, amiket jólesően kezd markolgatni. Visszatér a nyakamra és erősebben kezdi harapdálni, szívogatni.

            - BaekHyunhh –ölelem át a derekát és körmeimmel kezdem karcolgatni a hátát, mire morog egy mélyet. Nyelvét gyorsan a számba csúsztatja, és vad táncra hívja azt. Hosszú percekig nem szakadunk el egymástól, csak akkor, amikor elfogy a levegőnk.

            - Idejehh lenehh készülődnöm. –lihegem közel ajkaihoz.

            - Szólj, ha segítsek valamiben! –vágta rá azonnal, mire elmosolyodtam.

            - Hát, majd kéne egy kis segítség a felöltözésben.

            - Hmm vetkőztetni jobban tudok, de oké. –puszilt szájon, majd kiment. Megfésülködtem, felvittem egy leheletnyi sminket, hogy jobban nézzek ki valamivel. Nem sokkal később Baek visszajött és segített egy farmert rám erőltetni, bár elég nehezen ment. Mivel kint már javában tél volt, ezért muszáj volt rétegesen felöltözni, ami nekem nyomasztó tehernek számított. Mikor sikeresen feladta rám a cipőmet is, bár a sérült lábamra csak papucsot tudtam venni, felöltöttem magamra a kabátomat, egy sapkát és már készen is voltam.

Besegített a kocsiba, majd indultunk is.

Hamar odaértünk, majd egyből a rendelőbe mentünk. Kértem, hogy jöjjön be, amit szívesen teljesített.

            - Mrs. Huang, hogy van? –kérdezte kedvesen az orvos.

            - Jobban. –motyogtam idegesen.

Egy asztalon ültem, majd szépen levette a kötést a lábamról. Óvatosan mozgatta, tapogatta. Csináltak egy röntgen képet a lábamról, amit azonnal ki is elemeztek.

            - Nagyon szépen gyógyul, meg vagyok lepve. Lassan kezdheti terhelni, de csak óvatosan! Ilyenre gondolok, hogy napközben egy kis séta vagy tornáztatás.

            - Ennek örülök. –mosolyodtam el. Mondtak még pár dolgot, majd mehettünk is.

            - Látom fel vagy dobva. –mosolygott rám BaekHyun, mikor a folyosón sétáltunk.

            - Igen, most jól érzem magamat. –mondtam. Egyedül sétáltam, de éreztem, hogy Baek keze végig a derekamon lebeg. Egyszer felszisszentem egy lépésnél, mire azonnal átkarolt.

            - Nem kell, tudok menni! –toltam el magamtól.

            - Nem kell így csinálnod azonnal! –ráncolta a homlokát.

            - Tudom, de jól vagyok. –biztattam, majd együtt sétáltunk ki az utcára. Közben valamin nagyon nevetni kezdtünk. Olyan jól esett végre boldognak lenni. Már nagyon hiányzott, és mellette végre újra megtapasztalhattam ezt.

            - Lien. –hallottam meg egy ismerős hangot mögülem, mire mindketten abbahagytuk a nevetést.

            - Luhan? –döbbentem le. Lágy tekintettel meredt rám.

            - Beszélhetnénk? –kérdezte félénken, mire BaekHyunra pillantottam.

            - Megvárlak a kocsinál. –puszilt homlokon, majd magunkra hagyott.

            - Hogy érzed magad? –kérdezte halkan.

            - Jobban. Még fáj, de javulok. –mosolyodtam el halványan.

            - Jó látni, hogy nevetsz. –viszonozta a gesztusomat- Hiányzol. –mondta őszintén.

            - Te is nekem. -lágyultam el. Lassan közelebb lépett és körém vonta karjait. Sajnáltam, mert Luhan nagyon közel állt hozzám és tényleg hiányzott nekem. Nem akartam eltávolodni tőle. Eltoltam magamtól, mert féltem, hogy elsírom magam.

            - Mennem kéne, de hamarosan találkozunk. –mondtam őszintén.

            - Rendben, vigyázz magadra! –mosolygott kedvesen, majd elindultam BaekHyun után, aki a kocsinak támaszkodva várt rám.

            - Ne haragudj. –mondtam, mikor odaértem.

            - Dehogyis, megértem. Gyere, menjünk haza! A fiúk már biztosan csináltak valami ebédet. –segített be a kocsiba, majd haza indultunk.

Mikor beléptünk a nappaliba egyből megcsapta az orromat az étel finom illata. Betántorogtam a nappaliba és leültem a kanapéra.

            - Sokkal jobban nézel ki. –huppant le mellém ChanYeol, mire BaekHyuntól kapott egy szúrós pillantást.

            - Köszi –kuncogtam rajta, majd a másik oldalamon Kai foglalt helyet.

            - Lassan már mehetsz is edzeni. –mondta jókedvűen, mire elkomorodtam. Teljesen kiment a fejemből a válogató, a versenyek. A selejtezőig két és fél hónap van, addigra még fel is hozhatom magam. Bár ennek nagyon kicsi az esélye. Jót beszélgettünk ebéd előtt, mikor csöngettek. Sehun ment ajtót nyitni, de amikor egy ismerős hang megcsapta a fülemet, a vér is megfagyott bennem. Lay.