29. rész

Lien szemszöge

Aznap este a fiúk próbáltak felvidítani, egész délután vicces dolgokat meséltek, de valahogyan nem tudtak változtatni a lelki állapotomon. Egyszer mikor szétszóródtak mellőlem, BaekHyun tűnt fel. Óvatosan ült le a sérült lábam mellé, ami még mindig a párnán pihent.

            - Hogy érzed magad? –kérdezte halkan, miközben simogatni kezdte a karomat. Egy halovány mosoly kíséretében bólintottam egy aprót, de ő csak összeráncolta a homlokát- Lien, nekem nem tudsz hazudni! Mondd el, kérlek!

Hosszasan néztem szép barna szemeibe, míg próbáltam összeszedni magamat. Akaratlanul gyűltek könnyek a szemembe és ráztam meg a fejemet összetörve.

            - Héé. –ült azonnal közelebb és biztonságot nyújtó karjaiba zárt. Görcsösen szorongattam a felsőjét, miközben halkan szipogtam- Semmi baj. –suttogta halkan és lágyan cirógatta a hátamat.

BaekHyun szemszöge

Annyira sajnáltam szegényt. Kai mesélt róla, hogy mennyit edzett kiskora óta, mennyi mindent jelent neki ez az egész és most egy sérülés tönkre tett mindent. Mindent, amiért küzdött, amiért dolgozott, amit el akart érni. Nem! Én tudom, hogy talpra fog állni, vissza fog térni csak idő kell neki. Először a lelki állapotát kell helyre állítania, ami nehezebb, mint a gyógyulás. Hálás vagyok a fiúknak, hogy ők is ennyire mellette állnak ebben a nehéz időszakban és segítenek neki.

Lassan csillapodni kezdett a sírása, mire eltoltam magamtól egy kicsit.

            - Én végig itt leszek, segítek. –fogtam kezeim közé szépséges arcát.

            - Köszönöm. –lehelte rekedtes hangon. Láttam, ahogyan majd leragad a szeme, hosszú volt neki ez a nap.

            - Gyere, feküdj le! –álltam fel és nyújtottam a kezemet, hogy segítsek neki lábára helyezni magát. Nehezen betántorogtam vele az előre elkészítette vendégszobába. Befektettem az ágyba, magasabbra tettem a lábát és alaposan betakartam. Mikor menni készültem, megfogta a csuklómat és visszahúzott.

            - Ne menj el, kérlek! –nézett rám sötét szemeivel.

            - Dehogy megyek. –feküdtem be mellé mosolyogva, fejét a mellkasomra húztam vagyis közelebb, mivel szegénynek korlátozott volt a mozgása. Nyomtam egy édes csókot a homlokára és oldalát simogattam. Nem kellett sokat várni, hamar elnyomta az álom és a fáradtság. Mikor már mélyen szuszogott mellettem, kibújtam mellőle, utoljára megsimogattam a haját, majd magára hagytam.

Csak Kai volt kint a konyhában, a többiek mind a szobájukban foglalták el magukat.

            - Alszik? –kérdezte tőlem.

            - Igen, nehezen, de sikerült. –ültem le az egyik székre.

            - Tudom, hogy legkevésbé sem vágyik rá, ahogy én sem, de muszáj szólnunk Taoéknak. Csak a bátyja, tudnia kell róla, hogy mi történt.

            - Tudom és már én is gondolkodtam rajta. Holnap elmegyek hozzájuk.

            - Veled megyek. –jelentette ki.

            - Nem, nem kell! Nem is akarom rád erőltetni. –ellenkeztem azonnal.

            - De Lienről van szó. –magyarázta- Amúgy is látni akarom az arcukat, mikor megtudják, hogy ő most velünk van. –mosolyodott el, amit én is viszonoztam. Mindketten elmentünk aludni, és próbáltunk felkészülni a holnapi találkozóra.

Reggel hamarabb elmentünk, mielőtt Lien felkelhetett volna. Mondták a fiúk, hogy majd vigyáznak rá, ameddig vissza nem érünk.

            - Szerinted, hogy fognak reagálni? –kérdeztem, miközben mentünk fel lifttel a megfelelő szintre.

            - Biztosan ki fognak akadni. Főleg, ha megtudják, hogy te vagyLiennel.

            - Ne mondjuk el! Tudom, hogy Lien nem akarná és van elég gondja, ne terheljük le még jobban.

            - Rendben, egyetértek, de ugye tudjátok, hogy nem húzhatjátok örökké?

            - Tudjuk. –bólintottam, majd csöngettük a fehér ajtó előtt. Mindketten egy lépést tettünk meg hátra és feszülten vártunk, végül nyílt az ajtó.

Kai szemszöge

El sem tudom mondani mennyire ideges volt abban a pillanatban, amikor ott álltam a folyosón. Igazából nem tudom, mit éreztem. Mert nem féltem. Egy részem meg akart fizetni nekik, amit velem tettek, de tudtam, hogy ma megkapom. Ebben a lakásban, ezekben az órákban megkapom. Mert nem az kell, hogy én is fizikai fájdalmat okozzak nekik, nem. Látni akarom az arcukat, ahogy megtörnek, mivel nem fogják visszakapni Lient és ezt csakis maguknak köszönhetik.

Lassan tárult fel előttünk a fehér ajtó és jelent meg mögötte egy szőke, kikerekedett szemű fiú. Látszott rajta a döbbenet és egy pillanatra a félelem is átsuhant arcán, de gyorsan nyoma veszett.

            - Mit kerestek itt? –kérdezte halkan.

            - Beszélnünk kell Taoékkal! Gondolom, itthon vannak. –válaszoltam nyugodt hangszínben.

            - Ez nagyon nem jó ötlet. –rázta a fejét, de ekkor egy újabb tag lépett ki. Pont az, aki nekünk kellett.

            - Ti? –nyögte ki, de nem tudtam kivenni a hangjából, hogy döbbenet van benne vagy lenézés.

            - Mehetünk is, ha nem akartok tudni Lienről. –rántottam meg a vállamat, mire azonnal beengedtek. Szerencsénkre mind a nappaliban voltak. Ahogyan beléptünk rögtön négy szempár szegeződött ránk. Egyből Layre néztem, akin meglátszott a gyötrelem. Hatalmas mosoly jelent meg az arcomon belülről, de nem mutattam ki.

            - Mit kerestek itt? –állt fel Kris. Persze, az örökös vezető.

            - Higgyétek el, semmi kedvünk itt lenni, de úgy döntöttünk, hogy jogotok van tudni Lienről. –kezdte BaekHyun határozottan.

            - Hol van? Történt vele valami? –pattant fel azonnal Lay és láttam, ahogyan barátom haloványan elmosolyodik, de azonnal kontrollálta magát. Gondolom tetszik neki, hogy Lien mellette van.

            - Balesete volt. –mondtam ki egyszerűen, mire többen megfeszültek.

            - Mi? –nyögte ki halkan Tao.

            - Rosszul érkezett egy ugrásból, aztán elájult. Bevitték a kórházba, ahol megtudtuk, hogy az egyik bokája megzúzódott a másikban viszont szalagszakadása van. –folytatta Baek.

            - Úristen. –lehelte a báty és láttam, ahogyan összetör benne valami. Lehet szemét vagyok, de ezt akartam látni. Ő volt számára a legfontosabb, de most elvesztette.

            - Miért nem tudtunk róla? Miért ti jöttetek és ő hol van? –kezdett ideges lenni Lay.

            - Engem hívtak a kórházból. Azok után szerintetek látni akart titeket? –kérdezte gúnyosan BaekHyun.

            - Miért pont téged? Ki vagy te neki? –állt fel Chen és nézett ránk kérdőn. Egyikőnk sem válaszolt csak csendben összenéztünk.

            - Ő most nálunk van- tereltem gyorsan a témát- Ahol nyugodtan fel tud épülni és, szerintem jobb is így.

            - Nem veheted el tőlem, mi vagyunk a családja! –sziszegte Tao, de erre már nem bírtam ki, hogy ne kuncogjak.

            - Nem én vettem el, te vesztetted el. Magadnak köszönheted az egészet. Nem én tiltom meg neki, hogy ne hívjon titeket, ő nem akar hallani rólatok. –vágtam a fejéhez.

            - Jobb, ha megyünk. Úgy gondolom hálásnak kellene lennetek, hogy legalább szóltunk. –tette hozzá BaekHyun, majd mindketten elindultunk. Mind lefagyva maradtak a helyükön. Egy utolsó pillantást vetettem Layre és Taora; mindketten összetörten meredtek maguk elé.

            - Ez fura volt. –szólalt meg BaekHyun, mikor már az utcán sétáltunk haza.

            - Az, de így utólag örülök, hogy megtettük.

            - Megkaptad a bosszúdat? –nézett rám mosolyogva.

            - Teljesen mértékben. –jelent meg egy hatalmas vigyor a képemen, majd az út további részét nevetve tettük meg.

Otthon már csak Sehun volt és KyungSoo, meg persze Lien. Köszöntünk nekik, majd mindketten a vendégszoba felé vettük az irányt.

Ott feküdt az ágyban, zenét hallgatott és láttam, hogy szomorú az arca. Nehéz lehet feldolgoznia, hogy lehet ennyi volt a karrierje, de hátha sikerül majd.

Azonnal felült, ahogy meglátott, minket. BaekHyun rögtön leült mellé és lágyan megcsókolta. Összehúztam a szemöldökömet, mert még szoknom kell a látványt meg a tényt.

            - Ne haragudj haver. –mondta nekem Baek, mikor rájött, mi a bajom.

            - Megszokom. –bólogattam mosolyogva.

Látszik, hogy BaekHyun mennyire szereti Lient és ez megnyugtat. Azért még összerándul a gyomrom, ha eszembe jut, hogy ők ketten már lefeküdtek, de valahogy csak megemésztem majd. Remélem.