28. rész

BaekHyun szemszöge

Láttam, ahogyan ledermed, ahogyan a levegő a tüdejében ragad, és ahogyan az első könnycsepp végigfolyt sima arcán.

            - N-nehm, neem –kezdett el sírni. Megállás nélkül szorongattam a kezét, próbáltam megnyugtatni, de nem tudtam. Keserves zokogásban tört ki, mire közelebb ültem hozzá, fejét a nyakhajlatomba temettem és szorosan öleltem magamhoz.

            - Jól van, shh –simogattam a hátát, de nem hagyott alább a sírása. Oldalra pillantottam Kaira, aki ledöbbenve nézett ránk. Őt sokkolta a hír, ahogy engem is, meg szerintem még furcsának találta a helyzetet, hogy így lát kettőnket. Intettem a fejemmel, hogy jöjjön közelebb, hiszen csak a legjobb barátja; ő tudja legjobban, hogy mit érez most Lien.

Úgy tett, ahogy jeleztem és fentebb helyezte magát, majd az összetört lány vállára helyezte kezét. Lien felemelte a fejét és könnyes szemekkel nézett a takaróra, ami műtött lábát takarta. Meredten bámulta a textilt, mire Kai rájött, hogy mit szeretne.

Összekulcsolta ujjait a barátjáéval, aki meglepetten pillantott fel rá. Társam csak biztatóan bólintott egyet, mire Lien lassan leemelte a fehér anyagot a lábáról.

Lábfejétől egészen a combja közepéig egy hatalmas fáslival volt betekerve a lába, ami alatt még a friss műtét nyomai bújtak meg. A másik bokáján csak egy erős szorító volt, mivel szerencsére a zúzódás nem volt olyan súlyos. Egy fájdalmas sóhaj tört fel Lienből és újra krokodilkönnyek potyogtak szemeiből.

            - Héé, minden rendben lesz. –húzta magához Kai.

            - Hogy lenne? Te tudod, mit jelentett nekem ez az egész. Mindig ezért edzettem és ennyi. Mindennek vége, nem csinálhatom tovább. –sírta neki a szavakat.

            - De igen, csinálhatod és fogod is. Ne add fel Lien, ahogy sosem szoktad!

Órákig próbáltuk vigasztalni, teljes sikertelenséggel. Túl sok volt számára ez az egész, teljesen összezuhant. A folytonos sírástól annyira legyengült, hogy muszáj volt infúzióra kötni. Adtak neki fájdalomcsillapítókat és nyugtatót, hogy el tudjon aludni, ami hatásos volt. Arca még csillogott a könnyektől, ahogyan kábultan feküdt a fehér ágyban.

Kimentem a teremből, hogy igyak egy kávét, majd pár perc múlva Kai jelent meg mellettem.

            - Annyira sajnálom BaekHyun. –mondta szomorúan.

            - De mit? –értetlenkedtem.

            - Miattam van. Ha nem akadok ki ennyire, akkor nem történt volna meg.

            - Ez nem a te hibád volt. Én kezdeményeztem ezt az egészet. Taoék is közrejátszottak, de erről felesleges vitatkozni. A lényeg, hogy jobban legyen.

           - Tudom, mellette kell lennünk, hiszen ez egy báty dolga. –mosolyodott el halványan. Aznap estére hazamentünk, de holnap mindketten reggel visszajövünk majd. Másnap kihagyjuk a sulit, mivel ez fontosabb.

Lien szemszöge

Kábultan és fáradtan nyitogattam a szemeimet. Fogalmam sem volt, hogy hány óra lehet vagy milyen napszak van, de elég világosnak bizonyult.

Csukott szemmel próbáltam megmozdítani a karomat, hogy megdörzsöljem fájó halántékomat, de hirtelen egy másik kezet éreztem meg az enyémen, ami visszaszorította az ágyra.

            - Ne mozogj! –hallottam meg egy lágy, kedves hangot, amit egyből felismertem. BaekHyun volt az. Lassan kinyitottam a szememet, hogy láthassam. Ekkor vettem észre, hogy még mindig infúzióra voltam kötve, ami miatt korlátozott volt a karom mozgása.

            - Hány óra? –hangomon még én magam is meglepődtem. Sokkal gyengébb volt, mint amilyennek képzeltem. Rekedt és erőtlen.

            - Fél tíz. –mosolygott kedvesen, miközben egy apró csókot nyomott a homlokomra- Hogy érzed magad?

            - Rosszul. –ennyivel tudtam leírni a fizikai és lelki állapotomat.

            - Jobb lesz, hidd el! Én végig itt leszek, ahogyan Kai is. –monda. Pont ekkor lépett be az ajtón az említett személy is.

            - Szia. –mosolygott rám halványan.

            - Elmegyek enni valamit. –állt fel azonnal BaekHyun, de előtte egy gyengéd csókot lehelt ajkaimra. Ketten maradtunk régi barátommal, aki lassan mellém sétált és leült az ágyam szélére.

            - Nagyon fáj? –pillantott a lábamra.

            - Eléggé. -bólintottam, majd újra síri csend telepedett a szobára.

            - Sajnálom, hogy a múltkor annyira letámadtalak. Nem kellett volna és már bánom.

            - Az én hibám volt Kai. Szólnom kellett volna, de féltem, hogy haragudni fogsz.

            - Tudod, hogy megértettem volna. Nagyon fontos vagy nekem és nem akarok veszekedni. –mondta őszintén.

            - Én sem Kai, hiányzol. –könnyeztem be és bújtam a nyakába. Szorosan átölelte a hátamat és így ültünk az ágyon.

A nap további része hamar eltelt és már ott tartottunk, hogy másnap délben az orvosom vizsgálja a lábamat. Szerencsére eddigre ideértek a fiúk, mert reggel előadásra kellett menniük.

            - Akkor lássuk a medvét. –mondta jókedvűen az orvos, míg bontogatta a lábamról a kötést. Feszengve ültem, de ekkor megéreztem egy kezet, ami összefonódik az enyémmel. Felpillantottam és megláttam BaekHyun mosolygós arcát. Egyből nyugodtabb lettem, de figyelmemet nem tudtam levenni a lábamról.

            - Nagyon szépen gyógyul. Mekkora fájdalmai vannak? –nézett fel rám.

            - Kezd múlni, de még fáj. –válaszoltam halkan.

            - Elhiszem. Nos, ha akarod, akkor délután már haza is mehetsz, de még hetekig pihenned kell, majd mindig szólok, hogy mikor kell jönni kontrollra. Meglátjuk mekkora szükséged lesz gyógytornára, hogy ezzel is segítsük a gyógyulást. –ecsetelte kedvesen. 

            - Ma hazamehetek? –derült fel az arcom, ahogy a két fiúnak is.

            - Minden bizonnyal, ha megígéred, hogy pihenni fogsz, és nem erőlteted meg! Nem sokára bejön egy nővér, akivel elintézhetitek a papírokat, írunk fel neked fájdalomcsillapítót és készen is vagyunk.

            - Majd mi vigyázunk rá, köszönjük. –hajolt meg Kai, amit mi is követtünk. Az orvos távozott, majd jó barátom is helyet foglalt velem szemben, míg BaekHyun szorosan mellettem ült.

            - Végre elmehetek innen. –sóhajtottam megkönnyebbülten- Bár, most hova menjek? –tűnődtem el, mikor eszembe jutott, hogy nem állok szóba Táoékkal.

            - Hogy-hogy hova? Hát hozzánk. –vágta rá természetesen Kai.

            - Mi? Ezt nem lehet. –ráztam a fejemet.

- Már miért ne, inkább mennél hozzátok? –emelte fel a szemöldökét.

- Dehogy. –mondtam azonnal- De nem akarok láb alatt lenni.

- Nem lennél láb alatt. Pont van egy szabad vendégszobánk és senkit sem zavarnál.

- Ez így van és legalább szem előtt lennél. –helyeselte BaekHyun.

- Rendben és köszönöm. –öleltem meg mindkettőjüket.

- Most mennünk kell, de délután eljövök kocsival. –mondta Kai, majd elköszöntek tőlem és már mentek is. Alig vártam, hogy elrepüljön az a pár óra és kiszabadulhassak ebből a fogságból.

Öt órára összeszedték minden cuccaimat és segítettek átöltözni is. Ahogy a telefonomban irkáltam Kai lépett be hatalmas mosollyal az arcán.

            - Szia! –köszönt vidáman, majd viszonoztam a kedves gesztusát.

            - BaekHyun? –kérdeztem, mikor nem láttam utána jönni.

            - Otthont maradt és megcsinálja a szobádat, de már nagyon vár. –mondta kicsit furcsán.

            - Kai, én tényleg nem akarom ezt erőltetni…

            - Csend legyen! Elmondtam a srácoknak és mindenki azonnal ezt mondta, hogy gyere hozzánk. Nem zavarsz és én is szeretném, ha közeledben lehetnék. Nálunk nyugodtan tudsz pihenni és ott van BaekHyun is. Elég nyomós indok, nem? –nézett rám pajkosan.

            - De. –bólintottam végül. Felkapta a hátára a táskámat, majd lassan segített felállni az ágyról. Nagy nehezen, de sikerült talpra állnom, egyik kezemmel átkaroltam a nyakát, ő pedig szorosan tartotta a derekamat.

Nem nagyon tudtam még sétálni vagy mozgatni a sérült végtagjaimat. Úgy egy óra múlva már az ajtón segített be, de ahogyan meghallották a többiek, hogy jövünk azonnal kisiettek.

            - Várjatok, segítünk! –jelent meg Suho és a másik oldalról átkarolt. Lassan betántorodtunk a nappaliba, majd nehezen, de sikerült leülnöm a kanapéra.

            - Ahh –szisszentem fel fájdalmasan.

            - Jól vagy? –kapott azonnal oda BaekHyun aggódva.

            - Persze. –erőltettem magamra egy mosolyt, majd segítették feltenni a lábamat egy párnára. Mind körém gyűltek és biztatóan mosolyogtak rám, mire én csak fájdalmas fejet vágtam.

            - Ne aggódj, jó lesz ez a pár hét. –mondta magabiztosan ChanYeol, mire csak elhúztam a számat. Kíváncsi leszek, milyen események fognak történni.